A rohamlöveg (Sturmgeschütz III) története egészen 1935-ig vezethető vissza, amikor is Erich von Manstein ezredes javaslatot tett egy új alakulat-típus (Begleitbatterien) létrehozására, amelynek feladata elképzelése szerint a gyalogság támogatása lett volna. A Begleitbatterien, vagyis a „kísérő-ütegek” a koncepció szerint együtt haladva a gyalogsággal elhárítják az olyan akadályokat, amelyeket például a géppuska-fészkek vagy éppen az ellenséges bunkerek, tüzérségi eszközök jelentettek. Az ötletet a katonai felső-vezetés köreiben is támogatták, mivel ezek az egységek nagymértékben növelték a gyalogság ütőképességét és tűzerejét. A kivitelezéshez már csak ki kellet fejleszteni a megfelelő eszközt: a rohamlöveget.
A feladatra a Daimler-Benz AG-t kérték fel. A cég 1936. június 15-én kapta a megrendelést egy 7,5 cm-es löveggel felszerelt gyalogsági támogató harcjármű megépítésére. A követelmény szerint a személyzetet teljesen zárt, páncélozott küzdőtérben kellett védeni, és a jármű nem lehetett magasabb egy átlagos embernél. A követelmény része volt még két kitétel: a 6000 m-es lőtávolság és jobbra-balra is 25-25 fokos minimális irányzási korlát.

A Daimler-Benz mérnökei a költségek csökkentése és a gyártás megkönnyítése érdekében igyekeztek minél több már gyártásban lévő elemet felhasználni. Ezért az új harcjármű alvázául a Pz.Kpfw. III harckocsi alvázát választották. A rohamlöveg főfegyverzetéül pedig a Pz.Kpfw. IV-es módosított lövege szolgált. Az első 5 nullszériás jármű 1937-ben készült el. Ezekhez a prototípusokhoz Pz.Kpfw. III Ausf. B alvázakat használtak fel. A felépítmény pedig könnyű-acélból készült, amelybe a Krupp Művek tervezte 7,5 cm-es StuK 37-es löveget építették Az öt prototípus a próbák végeztével a kiképző alakulatokhoz kerültek, ahol egészen 1942-ig használatban is maradtak.

Az első sorozatgyártású járművek 1940 januárjában készültek el Pz.Kpfw. III Ausf. F alvázak felhasználásával és a Sturmgeschütz III (rövidítve: StuG III) Ausf. A elnevezést kapták, az Sd.Kfz. 142-es típus-sorszám mellett. A széria-gyártású harckocsi alvázakra egy 30-50 mm közötti páncéllemezekből készült felépítményt helyeztek. A 7,5 cm-es StuK 37-es rövid csövű (L/24) löveget a középvonaltól néhány centiméterrel jobbra építették be a felépítménybe. Az Ausf. A változatból 1940 januárja és májusa között mindössze 30 példány épült az Alkett cég gyáraiban.
Miután az Ausf. A változatokat bevetették a francia fronton, felmerültek bizonyos problémák, amelyeket a következő sorozatú járműveknél már ki akartak küszöbölni: így született meg a következő változat, az Ausf. B. A legfőbb változtatás az Ausf. A-hoz képest a lánctalpak szélesebbre cserélése volt (36 cm-ről 40 cm-re). Az Ausf. B-ből 1940 júniusa és 1941 májusa között 320 darab épült. Az Ausf. B-t az Ausf. C, majd az Ausf. D követte. Ennek a két változatnak gyakorlatilag csak a felépítménye különbözött valamelyest az Ausf. B-étől: a löveg irányzékát a felépítmény tetejére helyezték át, így megszüntettek egy gyenge pontot a homlokpáncélzaton. Ezenkívül a homlok- és az oldallemezeket, valamint a tetőlemez kialakítását megváltoztatták a hatékonyabb védelem érdekében. Az Ausf. C-ből 50, míg az Ausf. D-ből 150 készült 1941 májusa és szeptembere között. Az utolsó ún. „korai kialakítású” StuG III-as az Ausf. E volt. Ez a változat a felépítményének kialakításában tért el némileg az elődeitől. Az Ausf. E-ből összesen 272 példány épült 1941 szeptembere és 1942 márciusa között. A korai StuG III-asok, amelyekből mindössze 822 példány készült, a Gepanzerter Selbstfahrlafette für Sturmgeschütz 7.5 cm Kanone Ausf. A-E hivatalos elnevezést kapták.
A Szovjetunió megtámadását követően (1941) nyilvánvalóvá vált, hogy a rohamlövegek nem rendelkeznek megfelelő tűzerővel ahhoz, hogy a hatékonyan támogassák a gyalogságot olyan harckocsikkal szemben, mint a T-34/76 vagy a KV-1. Előfordult olyan eset, hogy egy StuG III-as rövid csövű lövegével 25 méteres (!) távolságból háromszor lőtt rá egy T-34-esre anélkül, hogy kárt okozott volna benne. A korai német rohamlövegek másik legnagyobb hiányossága az volt, hogy nem rendelkeztek (beépített) géppuskával. Számos StuG III-as veszett oda amiatt, hogy nem tudta magától elég távol tartani a sokszor fanatikusan és merészen aknákkal és gránátokkal rájuk támadó gyalogságot.

A fent említett problémák megoldása érdekében hozták létre az Ausf. F változatot, amelynek gyártása 1942 márciusában kezdődött. Ez a változat már nem csak egy egyszerű rohamlöveg volt, hanem egy „kényszer szülte” páncélvadász is egyben. A rövid csövű löveget egy (7,5 cm-es) L/43 csőhosszúságú StuK 40-esre cserélték. Az új, hosszú csövű löveggel felfegyverzett rohamlövegek 1942. május 20-án kerültek először bevetésre: hat StuG III Ausf. F-et osztottak be a 190. rohamlövegosztály (Sturmgeschützabteilung 190) kötelékébe. Az első bevetésről a Heereswaffenamt által a készített jelentésben ez áll:
„A hatékonysága közel azonos a Kampfwagenkanone 40-essel felszerelt Pz.Kpfw. IV-essel […] Az új rohamlövegek mindegyike három orosz harckocsit lőtt ki.”
Ez rendkívüli eredménynek számított, hiszen az addigi rövid csövű rohamlövegek szinte teljesen tehetetlenek voltak a szovjet páncélosokkal szemben. A Heereswaffenamt szakemberei 13 kilőtt páncélost (köztük három T-34-est) közelebbről is megvizsgáltak, hogy kiértékeljék az új rohamlöveg harctéri teljesítményét. Az esetek nagy részében azt tapasztalták, hogy az L/43-as löveg átütötte a páncélzatot, különösen a szovjet páncélosok tornyának eleje, és a páncéltestének oldala bizonyult sebezhetőnek. Számos harcjármű teljesen kiégett, a fegyverzet és a futóművek is megsérültek. A maximális hatékony lőtávolság harckocsik ellen a tapasztalatok szerint 1200 méter volt. A rohamlöveg vált a német haderő legkiválóbb páncéltörő fegyverévé. 1942 szeptemberéig 359 Ausf. F készült.

Az Ausf. F-et az Ausf. F/8 követte, amelyet még hosszabb, L/48-as löveggel szereltek fel, hogy tovább növeljék a StuG III-as tűzerejét. A hosszú csövű StuK40-es löveg ballisztikai mutatói rendkívül jók voltak. A 3600 mm csőhosszúságú, 800 kg tömegű löveg maximális lőtávolsága elérte a 8000 métert. A StuK40-es a legelterjedtebb páncéltörő lőszert, a Panzergranate 39-est (Pz.Gr. 39) 750 m/s kezdő sebességgel lőtte ki, méghozzá igen nagy pontossággal: 1000 méterről tüzelve a lövedék röppályájának csúcsán sem érte el a 2,5 méteres lővonaltól mért magasságot. (Viszonyításképpen: a leggyakoribb ellenfélnek számító T-34-es magassága 2,45 és 2,65 méter között mozgott típusváltozattól függően). A páncélátütő-képessége is megfelelt a kor színvonalának: Az 1000 méterről kilőtt Pz.Gr. 39 típusú páncéltörő-gránát 90 fokos becsapódási szög esetén 96 mm vastag páncélzatot tudott áttörni. 30 fokos becsapódás esetén ez az érték 32 mm-re csökkent. A rohamlövegek számára kis mennyiségben ugyan, de létezett egy hatékonyabb volfrám-karbid-magvas lőszertípus is: a Panzergranate 40 (Pz.Gr. 40), amely 90 fokos becsapódási szög esetén 102 mm, 30 fokos becsapódás esetén 28 mm páncélzatot tudott áttörni. Pz.Gr. 40 különösen az olyan nehéz páncélzatú, nagy tűzerejű harckocsik ellen bizonyult hatásosnak, mint például a KV-1 és KV-2, amelyeket veszélyes volt túlzottan megközelíteni. Rendszeresítve volt még egy kumulatív-töltetű páncéltörőgránát típus is: a Gr.38 H1/C. Ennek a típusnak a páncélátütő-képessége becsapódási szögtől függően 90 és 45 mm között mozgott. A Gr.38 H1/C nem volt túl népszerű a rohamtüzérek körében viszonylagos pontatlanságából kifolyólag, amely az alacsony kezdősebességéből (450 m/s) eredt. Egyik legfőbb előnye viszont az volt, hogy páncélátütő képessége független volt a lőtávolságtól.
A páncéltörő-gránátok mellett a rohamlövegek lőszerkészletének jelentős részét a repesz-romboló hatású Sprenggranate 34 (Sp.Gr. 34) tette ki. Ezt a lőszertípust csapódó gyújtóval látták el, amelybe egy aktiválható időzítő szerkezet (0,15 sec) volt be építve. Élőerő elleni alkalmazás esetén a lövedéket alacsony szögtartományban lőtték ki, amely földről visszapattanva 0,15 másodperc elteltével a levegőben robbant fel, repeszek ezreit szórva szét. Kis számban a Nebelgranate típusú ködgránát is rendelkezésre állt a StuK40-es lövegekhez. Ez lőszertípus mintegy 30 méter átmérőjű, 20-25 másodperces „élettartamú” füstfelhőt tudott létrehozni.
Az Ausf. F/8-asból 1942 szeptembere és októbere között 334 példány épült. Mindkét változatot az Alkett cég gyártotta a következő hivatalos elnevezés alatt: Gepanzerter Selbstfahrlafette für Sturmgeschütz 7.5 cm Sturmkanone 40 Ausf. F-F/8.(Sd.Kfz.142/1)

A StuG III-as rohamlöveg utolsó, és egyben legnagyobb mennyiségben gyártott változata az Ausf. G volt. Az Ausf. G gyártása 1942 decemberében kezdődött, és egészen 1945 májusáig folytatódott. Ez alatt a 28 hónap alatt összesen 7893 (!) G-változatú rohamlöveg épült az Alkett és a MIAG cégek üzemeiben. (A MIAG 1943 márciusában kapcsolódott be a termelésbe, és mintegy 3000 rohamlöveget épített.). Az Ausf. G változat a 7.5 cm Sturmgeschütz 40 Ausf. G hivatalos elnevezést kapta.
Az Ausf. G alváza, hajtóműve, és felfüggesztése megegyezett az Ausf. F/8-aséval, egyedül a felépítményükben különböztek. Az Ausf. G felépítményét kiszélesítették, 30 mm-es oldalsó páncéllemezeit 79 fokban megdöntötték, míg a küzdőtér hátsó falát merőlegesre változtatták. A rohamlöveg tetejére egy 7 periszkópos parancsnoki kupolát építettek. A elülső 50 mm-es páncélzat vastagságát 30 mm-es lemezek felerősítésével 80 mm-esre növelték. A harctéren bevett szokásnak számított a páncélzat növelése oly módon, hogy néhány centiméteres betonréteget hordtak fel rá.

Az Ausf. G változat tűzereje nem változott az Ausf. F/8 modellhez képest: ugyanazt a StuK 40-es löveget használták fel, mint amelyet az Ausf. F/8-asba is építettek, és amit néhány sorral feljebb részletesen bemutattunk.
A rohamlövegek egyik komoly hiányossága az volt, hogy nem rendelkeztek beépített géppuskával. Már a korai StuG III-asokhoz is volt rendszeresítve egy hagyományos kétlábú állvánnyal felszerelt géppuska, de azt a küzdőtérben tartották, és csak szükség esetén vették elő. A töltő által kezelt géppuskával azonban képtelenség volt pontos lövést leadni, hiszen a kétlábú állvány „karmai” nem tudtak megkapaszkodni a sima páncél felületen – arról nem is beszélve, hogy a lövész is könnyű célpontot nyújtott az ellenség számára. A probléma megoldására egészen 1943 tavaszáig kellett várni, amikor is a StuG III Ausf. G-n bevezették a lehajtható „géppuska-pajzsot”. Amellett, hogy szemből védelmet biztosított a lövész (a töltő-kezelő) számára, biztos alapot nyújtott a géppuska rögzítéséhez is. A pajzsot menet közben, ha nem volt rá szükség, lehajtották, így sikerült megőrizni a rohamlöveg egyik nagy előnyét: az alacsony sziluettjét. Szükség esetén a pajzsot felhajtották, és a töltő-kezelő búvónyílásának zárófedelével összekapcsolva 67 fokos állásban rögzítették. Ezt követően erősítették rá a küzdőtérben tárolt MG 34 vagy MG 42 típusú géppuskát. A géppuskát kétféle pozícióban lehetett a pajzshoz rögzíteni: az alsó csatlakozási pontra, ekkor földi célpontokra lehetett hatékonyan tüzelni; vagy egy másik, a pajzs tetején elhelyezett csatlakozási pontra. Ez utóbbi esetben repülőgépek, illetve az épületek tetején rejtőzködő mesterlövészek ellen lehetett felvenni a harcot.
A fent említett megoldás azonban messze nem volt tökéletes: a lövész számára csak szemből nyújtott némi védelmet. Ezért 1944 második felében a pajzsot a Jagdpz. 38(t) Hetzer-nél rendszeresített távirányítású géppuskával váltották fel. Ezt a fegyvert, amely egy 360 fokban körbeforgatható géppuskából állt a töltő-kezelő működtette a küzdőtér belsejéből. Noha a fegyver nagyon is hatásosnak bizonyult – hiszen a lövész teljesen védve volt az ellenség tűzétől – nem állt belőle rendelkezésre elegendő mennyiség ahhoz, hogy teljesen kiszorítsa a „pajzsos-rendszert”, így az jó néhány járművön a háború végéig rendszerben maradt.
Az Ausf. G gyártása során számos kisebb-nagyobb módosítást hajtottak végre a járműveken. 1943 novemberében 80 mm-es öntött-acél Saukopf („disznó-fej”) lövegpajzsra cserélték az eredeti doboz-szerű 50 mm-es lövegpajzsot. 1944 elején pedig kezdték ellátni a rohamlövegeket a főfegyverzettel párhuzamosított géppuskával. 1944 tavaszán kezdték felszerelni a StuG III-asokat ködgránátvetőkkel (NbK39) is. 1943 közepétől a rohamlövegeket Schürtzen-nel (kötény-páncélzattal) is ellátták. Az 1943 szeptembere és 1944 szeptembere között készült rohamlövegeket zimmerit-tel vonták be.

Igazság szerint mind a StuG III Ausf. F-F/8, mind a StuG III Ausf. G inkább már páncélvadászként, mintsem tényleges rohamlövegként funkcionált. Számos forrás a StuG III Ausf. G-t, Ausf. F-F/8-t rendre StuG 40 Ausf. G-nek illetve Ausf. F-F/8-nak nevezi, noha ezt az elnevezést korabeli német dokumentumok soha nem említették, tehát nem nevezhető hitelesnek.
A háború előrehaladtával a 7,5 cm-es rohamlövegek tűzereje egyre kevésbé volt elegendő eredeti (támogató) feladatuk ellátásához. Ezért a 7,5 cm-s StuK 40 löveget a 10,5 cm-es, L/28-as csőhosszúságú leFH 18 tarackra cserélték (ugyanezt a löveget használták fel a Wespe önjáró lövegekhez is). Az új jármű, amelynek lövegét leszámítva szinte minden egyes alkatrésze megegyezett a StuG III Ausf. G-vel, a Sturmhaubitze 42 (StuH 42) típusjelzést és az Sd.Kfz. 142/2-es típus-sorszámot kapta. A 10,5 cm-es tarack maximális elméleti lőtávolsága 12 325 méter volt, amit azonban sosem használtak ki, mivel szinte mindig közvetlen irányzással, alacsony szögtartományban tüzeltek vele. A Sturmhaubitze 42 igen hatékony fegyvernek bizonyult: 10,5 cm-es, 15,55 kg-os (ebből 1,38 kg robbanóanyag) Sp.Gr. 34 típusú gránátja 40 méteres körzetben fejtett ki hatékony repeszhatást, amely a StuG III-as rohamlövegeknél alkalmazott a 7,5 cm-es, 5,74 kg-os (ebből 0,68 kg robbanóanyag) hasonló típusú gránátjának 15 méteres teljesítményéhez képes jelentős előrelépést jelentett. A StuH 42 tehát kiváló gyalogsági támogató fegyvernek bizonyult, de mi történt, ha harckocsikkal került szembe?
A StuH 42-es lőszer-javadalmazásának a 26 Sp.Gr. 34 típusú repesz-romboló gránátja mellé 10 darab kumulatív-töltetű páncéltörő-gránát is tartozott: míg a Gr. 39 rot/HL/B maximálisan 90 mm, addig a Gr. 39 rot/HL/C 100 mm páncélzatot volt képes „átégetni” a lőtávolságtól függetlenül. Komoly gondot okozott azonban a lövedékek rendkívül alacsony kezdősebessége (495 m/s), aminek következtében mozgó célpontok (pl. harckocsik) ellen csupán 500 méternél kisebb távolságból lehetett hatékonyan alkalmazni. Problémát tovább fokozta a tarack alacsony tűzgyorsasága (3-5 lövés/perc) is. A StuH 42-es viszonylag gyenge páncélzata miatt nem, vagy csak végszükség esetén engedhette meg magának azt a „luxust”, hogy egy harckocsit 500 méternél közelebb engedjen magához. A rohamtarack kisebb testvérével (StuG III) ellentétben tehát páncélvadász szerepkörben igencsak korlátozott mértékben volt alkalmazható.
1942 és 1945 között összesen 1212 darab StuH 42-es rohamtarack készült. A típust gyakorlatilag módosítás nélkül gyártották egészen 1944 szeptemberéig, amikor is a csőszájfék alkalmazásával felhagytak.

A StuG III-asnak létezett néhány különleges változata is. 1943 májusa és júniusa között 10, a frontról kivont Ausf. F/8-ast alakítottak át lángszórós páncélossá. Ezeket a járműveket kiképzési célokra használták egészen 1944 januárjáig, amikor is az összest visszaalakították rohamlöveggé.
A tűzerő tovább növelése érdekében 1941 folyamán az Alkett cég kifejlesztette a SIG 33B-t (Sturminfantriegeschütz 33B). Ennek a nehéz rohamlövegnek a főfegyverzetét egy 15 cm-es sIG33-as löveg adta, amelyet egy „doboz-szerű” teljesen zárt küzdőtérbe építettek be (megjegyzendő, hogy lényeges a különbség a SIG 33 és a sIG 33 írásmódja között! Előbbi – csupa nagybetűvel – a harcjárművet jelenti, míg utóbbi magára a lövegre vonatkozott). A sIG 33 rendkívüli tűzerővel rendelkezett: 38 kg tömegű lövedékét 4700 méteres távolságra volt képes pontosan kilőni. Az új rohamlöveg feladta az erődítmények, épületek rombolása volt. A löveg baloldalára önvédelmi célból egy gömbcsuklós géppuskát is beépítettek. A SIG 33B lőszerkészlete 30 darab 15 cm-es gránátból és 600 darab 7.92 mm-es géppuska lőszerből állt. A jármű személyzetét 5 fő alkotta. A típus nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért 1941 decembere és 1942 októbere között mindössze 24 darab Sturminfantriegeschütz 33B típusú rohamlöveg készült. A típus kizárólag a keleti fronton fordult elő: 12 példány a Sturmgeschütz Abteilung 177 és 244 kötelékében harcolt Sztálingrádnál, ahol is mind odaveszett. A teljes legyártott mennyiség másik felét először a Sturminfanteriegeschütz-Batterie Lehr Battalion XVII kiképző zászlóaljhoz került, később pedig a 23. páncéloshadosztály állományába helyezték őket. A SIG 33B-k feladatát 1943-tól kezdve a sokkal hatékonyabb Sturmpanzer IV Brummbär-ek vették át.
1940 augusztusán tervbe vették a rohamlövegek „tengeralattjáróvá” alakítását, hogy részt vegyenek a Seelöwe hadműveletben, melynek célja Anglia megszállása lett volna. A hadművelethez hasonlóan ebből a tervből sem lett semmi.

1943 áprilisa és júniusa között 61 módosított StuG III-ast irányítottak a páncélos alakulatokhoz, azzal a céllal, hogy mobil irányító központként működjenek az Sd.Kfz. 301-es (schwerer Ladungsträger – Borgward) távirányítású, rombolótöltet elhelyező járművek számára.
A rohamlöveg termelés növelése érdekében a StuG III-as felépítményét és a Pz.Kpfw. IV-es alvázát „összeházasítva” létrehozták a StuG IV-est, amelyből a háború végéig 1139 példány épült.

A StuG III-as a harcokban

Az első rohamlövegeket (StuG III Ausf. A) négy különböző Sturmartillerie Batterie-be, azaz „rohamtüzérségi ütegbe” szervezték. A négy üteg (640., 659., 660., 665. Sturmartilleriei Batterie) részt vett a franciaországi hadjáratban, értékes tapasztalatot szerezve a járművek további fejlesztését illetően. A franciaországi tapasztalatokat felhasználva 1940. augusztusában a rohamlövegeket magasabb egységekbe, Sturmartillerie Abteilung-okba, azaz „rohamtüzérségi zászlóaljakba” szervezték. Minden Sturmartillerie Abteilung-hoz 3 üteg tartozott, egyenként 6 rohamlöveggel; tehát egy zászlóalj 18 harcjárművel rendelkezett.

1941 elején a zászlóaljakat (Sturmartillerie Abteilung) Sturmgeschütz Abteilung-ra nevezték át. 1941 márciusában a rohamlöveg ütegek (Sturmgeschütz Batterie) járműveinek számát az addigi hatról hétre növelték. 1942 végén az új hosszú csövű StuG III-asok megjelenésével a Sturmgeschütz Abteilung-ok rohamlöveg számát tovább növelték az addigi 18-ról 28-ra. Az ütegek (Sturmgeschütz Batterie) száma továbbra is három maradt zászlóaljanként, de a szakaszokban szolgáló rohamlövegek számát kettőről háromra növelték. A rohamlövegek zászlóaljankénti számát később 3 parancsnoki StuG III-as hozzáadásával 31-re növelték. Ez a Sturmgeschütz Brigade néven működő szerveződési forma gyakorlatilag a háború végéig változatlanul fennmaradt.
1944 júniusában egy új szervezeti sémát vezettek be az eddigi megtartása mellett. Az új szerveződési forma a Sturmartillerie Brigade elnevezést kapta, és rendszerint 45 rohamlöveg (33 StuG III/IV és 12 StuH 42) alkotta. Egy Sturmartillerie Brigade három ütegből állt, minden üteghez két parancsnoki jármű tartozott. Egy ütegben két szakasz StuG III/IV (2×4 db) és egy szakasz StuH 42 (4 db) szolgált. A Sturmartillerie Brigade-k szerveződési formája a háború végéig változatlanul maradt.
A fentiekben ismertetett kialakítás azonban a háború vége felé egyre ritkábban valósult meg, mivel a sohasem állt rendelkezésre elegendő rohamlöveg ahhoz, hogy minden alakulatot teljesen feltöltsenek. 1942-43-tól kezdődően – a németek stratégiájához hasonlóan – a rohamlövegek szerepe is megváltozott: egyre inkább páncélvadászokként alkalmazták őket a védekező harcokban. 1944-45-ben egyre általánosabbá vált az a gyakorlat, hogy a páncéloshadosztályok harckocsi-veszteségeit is rohamlövegekkel igyekeztek pótolni. Noha ez a gyakorlat alapvetően hibás volt, de szükség törvényt bont… Márpedig a Wehrmacht veszteségei olymértékben nőttek, hogy a német ipar már nem bírta azokat teljes értékű, általában drága és bonyolult harckocsikkal pótolni. A rohamlövegek legnagyobb előnye könnyű gyárthatóságukban és olcsóságukban rejlett: egy StuG III Ausf. G előállítása 82 500 birodalmi márkába került, míg egy Pz.Kpfw. IV Ausf. G ára 103 163 RM-re rúgott. Egy Tigris II (Sd.Kfz. 182) árából pedig majdnem 4 (!) teljesen felszerelt rohamlöveget lehetett előállítani.

A rohamlövegek háború végi alkalmazására az egyik legjobb példát egy 1944 decemberében lezajlott ütközetről készült hadijelentés adja, amely a 1045. Panzerjäger-Kompanie egyik bevetéséről szól:
„A század a hadosztály tartalékát képezte. Egy félórás tüzérségi és légi előkészítést követően megközelítőleg 30 darab T-34-es támadott gyalogság kíséretében egy viszonylag széles arcvonalon. Az ellenség frontáttörésre tett kísérletet mintegy 5-6 hadosztálynyi erővel. A terepviszonyok az ellenségnek kedveztek. Mindemellett az erdős területek kiváló tüzelőállást és felvonulási területet biztosított számukra.
A század 9 rohamlöveget küldött harcba ás az első nap három óra leforgása alatt a következő eszközöket semmisítette meg: 16 T-34-est, 1 KV-1-est, 2 tüzérségi megfigyelő pontot, 2 beásott T-34-est, 1 páncéltörő löveget, 17 géppuskát, 1 gyalogsági löveget.
A második napon: 2 T-34-est, 3 páncélelhárító fegyvert, 2 aknavetőt, 21 géppuskát, 2 páncéltörő löveget.
A páncélosokat 600-800 méteres távolságból lőtték ki. Az egyik rohamlöveg 5 harckocsit lőtt ki 15 perc leforgása alatt egy harckocsi-oszlopból. Az ellenség egyetlen célzott lövést sem adott le. A maradék T-34-eseket egyesével külön-külön vadászták le. Az egyik T-34-est 1000 méteres távolságból lőtték ki 3 lövés leadásával.”

Noha a StuG III-as rohamlövegek még a háború utolsó hónapjaiban is értek el sikereket, csillaguk már leáldozóban volt. Hátrányuk 1944 végére teljesen nyilvánvalóvá vált: két évvel korábban hadrendbe állított 7,5 cm-es StuK 40 L/48-as lövege immár elavulttá vált. Ez alatt a két év alatt a Birodalom ellenségei komoly technikai és technológiai fejlődésen mentek keresztül.
A nyugati fronton egyre nagyobb számban jelentek meg a 76 mm-es löveggel felszerelt M4-es Shermanok, amelyek fő fegyverzete 88 mm vastag páncélzatot tudott átütni 914 méteres távolságból 60 fokos becsapódás esetén. HVAP lőszert használva ugyanez az érték elérte a 133 mm-t. Az amerikai harckocsi páncélvastagsága 60 és 100 mm között volt.
Brit oldalról pedig egyre nagyobb számban jelentek meg a különféle, 17 fontos löveggel felfegyverzett harckocsik (pl. Sherman Firefly), amelyek tűzereje a német „88”-asokéval vetekedett: 457 méteres távolságból 120-186 mm páncélzatot voltak képesek átütni a becsapódási szögtől függően.
1944 végre a keleti fronton is kezdett válságossá válni a rohamtüzérség helyzete: a szovjet páncélos fegyvernem egyre nagyobb számban állította rendszerbe a korszerűbbnél korszerűbb harckocsikat. Az egyik legjelentősebb fejlesztést a T-34/85 harckocsik hadrendbe állítása jelentette. A 85 mm-es ZIS-S-53 löveggel felfegyverzett harckocsi 500 méterről 89 mm páncélzat átütésére volt képes, ez az érték még 1500 méteren is alig változott: elérte a 74 mm-t. A német páncélos erők részére kiadott harckocsi-ismertető kézikönyv 1944 november 1-i kiadása így ír a típusról: „A szovjet páncélos fegyvernem legfontosabb és leggyakrabban előforduló harckocsija. A korábbi T-34-eshez képest nagyobb űrméretű és hosszabb csövű löveggel szerelték fel, amely képesé teszi arra, hogy ellenfeleit nagyobb távolságból semmisítse meg”. Még egy fontos tényezőt meg kell említeni az új T-34-essel kapcsolatban: 1944 folyamán összesen 14 773 darab gyári-új T-34-es került a csapatokhoz; ebből 11 000 volt T-34/85-ös. Összehasonlításképpen: ugyanebben az évben a német ipar 18 284 harcjárművet (harckocsit, rohamlöveget, vadászpáncélost és önjáró löveget) gyártott összesen.
1944 folyamán a szovjet páncélos erők egy újabb „csodafegyver” hadrendbe állítására várt: ez pedig nem volt más, mint az IS-2-es nehéz harckocsi. A 46 tonnás monstrumot egy nagyteljesítményű 122 mm-es löveggel fegyverezték fel, amely 1000 méteres távolságból 126 mm, 2500 méteres távolságból pedig 90 mm acélpáncélzat áttörésére volt képes. A 122 mm-es löveg 25 kg-os (!) lövedéke még ebből a hatalmas lőtávolságból (2500 m) is képes volt darabokra tépni egy rohamlöveget, amelynek maximális páncélvastagsága nem haladta meg a 80 mm-et. Az IS-2-es pusztító tűzereje mellé rendkívül erős páncélzat társult: a homlokpáncélzat vastagsága 100-135 mm volt. Ez a páncélvastagság megbízható védelmet nyújtott a rohamlövegekkel szemben, melyek 7,5 cm-es lövegükkel sok esetben még 100 m-es távolságból is tehetetlenek voltak szovjet típussal szemben.

Egyetlen esélyük az IS-2-essel szemben az volt, ha kihasználják a StuG III-asok előnyeit: az alacsony felépítést és a mozgékonyságot, megnehezítve a szovjet tüzérek dolgát. A szovjet nehéz harckocsinak volt egy nagy hátránya, amit németek ki tudtak használni: az alacsony tűzgyorsasága. Osztott lőszere miatt percenként csak 2-3 lövést tudott leadni.
Alfred Regeniter hadnagy (Sturmgeschützbrigade 276) így számol be a szovjet nehéz harckocsi típussal történt első találkozásáról, amely 1944. október 21-én délután Steinkrug közelében (Kelet-Poroszország) történt:
„Nagy nehezen elhagytuk a kiindulási körzetet. Alig haladtunk valamennyit […] egy Josef Stalin 122 [IS-2, a szerk.] harckocsit vettünk észre mintegy 2000 méterre tőlünk. Nyolc páncéltörő gránátot lőttünk ki rá, […] mindegyik lepattant róla, noha lövéseink hihetetlenül pontosak voltak.” Még aznap este a rohamlövegek betörtek egy városkába. Ott a sötétség leple alatt sikerült kilőni egy IS-2-est: 100 méteres távolságból öt lövést adtak le rá, míg végre felrobbant. Ez az eset leginkább a keleti hadjárat első évére emlékeztette az alakulat sokat megélt veteránjait, akik ugyanezt tapasztalták, amikor rövid csövű rohamlövegeikkel T-34-esek ellen indultak csatába.
Noha a rohamlövegek már messze nem nyújtották azt a teljesítményt, amit a kor színvonala megkövetelt, így is nélkülözhetetlenek voltak. Ahogy a Wehrmacht egyik hadműveleti tisztje írta 1945. február 17-én kelt, a Heeresgruppen H és B helyzetével foglalkozó jelentésében: „…A rohamlövegek és a vadászpáncélosok jelentik a páncélosokkal szembeni egyetlen hatékony védelmet, míg a vontatatott nehéz páncéltörő lövegek egyre inkább alkalmatlannak bizonyulnak erre…”
A StuG III kiválóságát számos ehhez hasonló hadihistória bizonyítja. A rohamlövegek akkor bizonyultak csak igazán hatékonynak, ha olyan tehetséges és bátor katonák irányították őket, mint a most bemutatásra kerülő néhány „StuG-ász”.
Feltehetőleg a legsikeresebb StuG III-as bevetésre 1942 szeptemberében került sor Sztálingrádnál. A 244. Stug.Abt. kötelékébe tartozó egyik StuG III Ausf. F kilenc szovjet harckocsit semmisített meg egymaga mindössze 20 perc alatt. A rohamlöveg parancsnokát, Karl Pfreundtner főtörzsőrmestert ezért a tettéért szeptember 18-án Lovagkereszttel tüntették ki.
Egy másik jeles „StuG-ász” Kurt Kirchner őrmester volt, aki a 667. Stug.Abt. kötelékébe tartozó rohamlövegével 30 szovjet harckocsit lőtt ki néhány nap leforgása alatt valahol Észak-Oroszországban. Őt szintén Lovagkereszttel tüntették ki.
Noha rohamlöveggel elért sikereiről nem sokat tudunk, feltétlen érdemes meg említeni, hogy a hadtörténelem egyik legeredményesebb páncélos-ásza Michael Wittmann – akinek 138 harckocsi kilövése és számos más harceszköz megsemmisítése fűződik a nevéhez – szintén StuG III-as rohamlövegen kezdte páncélos-pályafutását.
Összefoglalva elmondható, hogy a StuG III-ok (és a rohamlövegek általában) nagyon is sikeresnek bizonyultak mind a támadó, mind a védekező hadmozdulatok során. Páncélvadászként remekül beváltak: a rohamlövegek csak 1944 tavaszáig összesen 20 000 (!!!) ellenséges harckocsi semmisítettek meg. A StuG III-asok minden fronton harcoltak: Afrikától Franciaországon át egészen a Szovjetunióig. A rohamlöveg volt a legnagyobb számban gyártott (lánctalpas) német harcjármű az egész második világháború során: összes változatát egybevéve mintegy 12 000 példány készült belőle. A német üzemek azonban hiába ontották magukból rohamlövegeket, a háborút Németország már nem nyerhette meg: Hitler „ezer éves” birodalma mindössze 13 év után összeomlott.

Típusváltozatok:

Sturmhaubitze 42 (StuH 42; Sd. Kfz. 142/2)

– 105 mm-es leFH 18-as tarackkal felfegyverzett változat

sIG 33

– 150 mm-es sIG 33-as löveggel felfegyverzett változat

Sturmgeschütz III Flammpanzer

– lángszórós változat

Sturmgeschütz IV (Sd.Kfz. 163/167)

– Pz.Kpfw. IV-es alvázra épített változat

Munitionpanzer Sturmgeschütz III Ausf. G

– lőszerszállító változat

Források:

Uwe Feist – Wolfgang Fleischer: Sturmgeschütz, Ryton Publications, Bellingham (USA), 2000.

www.achtungpanzer.com

Dr. S. Hart – Dr. R. Hart: A II. világháború német páncélosai, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 1998
Dr. S. Hart – Dr. R. Hart: A Waffen-SS fegyverei és harceljárásai, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 1998

www.wwiivehicles.comwww.feldgrau.comwww.onwar.com

by RB