Az 1919-es versailles-i békeszerződés megtiltotta Németországnak a nehéztüzérségi eszközök fejlesztését és tartását. A tiltás azonban csak a csöves nehéztüzérségre vonatkozott, ezért a németek a rakétatechnika felé fordultak. A 30-as években a peenemündei kisérleti telepen próbálták ki az első, hatékony rakétafegyvert, amelyet későbbi finomítások elvégzése után 1940-ben Nebelwerfer 41 néven rendszerbe állítottak. A Nebelwerfer név szó szerint „ködvetőt” jelent ami többek közt azt a célt szolgálta, hogy elrejtsék a fejlesztés igazi célját a nagyhatalmak elől, hiszen Németország a 30-as évek elején még titokban fegyverkezett.
A fegyver 150 mm-es rakétáinak különlegessége, hogy a hajtómű a rakéta orrában, míg a robbanófej a rakéta végén található. A rakéta maximális hatótávolsága mintegy 6700-7000 méter volt. A hatcsövű rakétavetőt a 37 mm-es PaK 35/36-os módosított lövegtalpára szerelték.
1943-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a vontatott lövegtalp már nem biztosít kellő mobilitást, különösen az ősszel és tavasszal sártengerré váló orosz sztyeppéken nem. Az egyedüli megoldást az „önjáróvá” alakítás jelentette. Ehhez az Sd.Kfz. 3 Maultier („öszvér”) típusú féllánctalpas jármű bizonyult a legalkalmasabbnak, ami nem volt más, mint a Wehrmacht szabvány teherautójának, az Opel Blitz-nek féllánctalpassá alakított változata.
A Maultier alvázra 10- és 6 mm-es páncéllemezekből összeállított felépítményt szereltek, erre került a torony a rakéta indítócsövekkel két ötös sorban elhelyezve. Ez a megoldás a rakétavető 80 fokos emelését és 270 fokos körbeforgatását tette lehetővé. Az irányzást az RA35 optikai irányzékkal végezték a jármű belsejéből. A jármű önvédelmének biztosítására egy MG 34 vagy MG 42 géppuskát szereltek a páncélozott vezetőfülke tetejére.
A jármű személyzete 3 főből állt: a jármű parancsnokából, aki a sofőr is volt egy személyben; egy rádiósból és egy tüzérből aki a rakétavetőt kezelte.

Egyes források szerint Kurszknál került bevetésre először, bár erre nincs elég bizonyíték. Az azonban bizonyos, hogy 1943 őszén már részt vett a harcokban a keleti fronton. Általában nagy számban alkalmazták őket ellenséges csoportosulások, hídfők bombázására. Sok esetben a tömeges rakéta támadás hatásosabbnak bizonyult, mint a sokkal pontosabb ágyúk és tarackok össztüze: a rakéták süvítő hangja, a sorozatos robbanások és a füst zavart keltett az ellenség soraiban, jelentősen rontva azok hatékonyságát és morálját; a repeszek okozta veszteségről nem is beszélve.
Miután a Pz.Wf. 42-es a keleti fronton hatékonynak bizonyult, egyes rakétavetős egységeket 1944 májusában átirányítottak a nyugati frontra, hogy kellő tűzerővel rendelkezzenek a szövetségesek inváziója esetén azok visszaveréséhez. Normandiában a brit és a kanadai csapatok ellen vetették be őket először, amikor a németek megpróbálták visszafoglalni tőlük az Orne folyó egy hídját. A Wehrmacht 83. és 84. Panzerwerfer ezrede valamint a 101. SS- Panzerwerfer Abteilung mintegy 42 sorozatvető zúdított össztüzet a hidat védelmező szövetséges csapatokra.
A járművet nagy számban alkalmazták mind az Ardennekben (a legtöbb ma ismert fotó is ott készült a járműről) mind a keleti fronton, mind Berlin védelménél.

A Pz.Wf. 42-esnek létezett egy lőszerszállító változata is, amely gyakorlatilag teljesen megegyezett a rakétás változattal, azzal különbséggel, hogy hiányzott róla a rakétavető-torony.

( ) átalakítással készült járművek

Típusváltozatok:

Munitionkraftwagen für PanzerWerfer (Maultier)

– lőszerszállító változat

Források:

www.achtungpanzer.com

Dr. S. Hart – Dr. R. Hart: A Waffen-SS fegyverei és harceljárásai, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 1998

www.missing-lynx.com/articles/german/swwerfer/swwerfer.htmwww.feldgrau.comwww.onwar.com

by RB