Szerző: Makó Gergő
Minden jog fenntartva! A cikk bármely részletének felhasználásához a szerzőtől kell emailben engedélyt kérni!

Dolgozatomban a keleti front néhány1941-42-es katlancsatájával foglalkozom. Fel kívánom vázolni a Barbarossa hadművelet céljait, a szembenálló felek eltérő stratégiai elgondolásait, illetve fontosnak tartom leírni a Vörös Hadsereg problémáit a háború küszöbén.
1941. június 22-én hajnali 03.15-kor a német hadsereg megindította az előző év végén eltervezett Barbarossa-hadműveletet. Összesen 3 050 000 katona, 3350 páncélozott harcjármű és 600 000 gépjármű indult meg a Szovjetunió felé. Mind a német hadvezetés, mind a világ többi nagyhatalma rövid háborúra számított, hiszen a Szovjetuniót félkarú óriásnak gondolták – főként azért, mert minimális információval rendelkeztek annak haderejéről.
Sztálint teljesen váratlanul érte a Harmadik Birodalom támadása, dacára annak, hogy mind a szovjet, mind pedig a nyugati hírszerzések, továbbá a német haderő-átcsoportosítások nyilvánvalóvá tették, hogy a Wehrmacht támadása a küszöbön áll (Messenger, 1995, 170). Hitler 1940 december 18-án aláírta a „Barbarossa” fedőnevű 21. számú utasítást, ezáltal a kelti háború ténye eldöntöttnek minősült.
Maga Sztálin leghamarabb augusztus-szeptember táján várta a támadást, melyre a védekező előkészületeket az év közepén meg is kezdték, azonban úgy, hogy még véletlenül se provokálják a németeket. Sztálin vezérkara ellenében makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a határvédelmet nem szabad jelentősen megerősíteni, hiszen ez német oldalról egy esetleges szovjet felvonulás előképének tűnhetett volna-ennek következtében a határokon csak mintegy 100000 főnyi határőr és NKVD-s alakulatok állomásoztak. Beljebb, négy katonai körzetre bontva az első lépcső összesen ötvenhat lövész és lovashadosztályt, valamint két dandárt tartalmazott. A második lépcső a tartalékokkal együtt a határtól mintegy 3-400 kilométerre állomásozott, és száztizennégy hadosztályt tett ki. (SZABÓ-SZÁMVÉBER, 2003, 7)
Az erők ilyetén széthúzása értelemszerűen nagymértékben csökkentette azok ellenálóképességét, mint ahogy az a momentum is, hogy Sztálin nem engedélyezett semmiféle légi felderítést a szovjet-német határ közelében, nehogy ez is provokációnak tűnjön. Ezzel ellentétben a német felderítőgépek szinte ki-be jártak a nyugati határ fölött, hiszen a parancs arra is vonatkozott, hogy semmi esetre se nyissanak tüzet a német felderítőkre. (GOSZTONYI 1993, 150)

Átszervezték a hadosztályokat, mindenekelőtt a lövészhadosztályokat is, melyek a Vörös hadsereg mintegy felét tették ki. A hadosztályok hadi létszáma 14483 fő volt, fegyverzetük elméletileg 294 aknavető és löveg, 16 könnyű harckocsi, 13 páncélgépkocsi, 558 gépkocsi és 99 vontató volt. Hadrendjükbe tartozott továbbá három lövész és két tüzérezred, egy légvédelmi és egy páncéltörő tüzérosztály, valamint egy hiradó és egy műszaki zászlóaj tartozott. A harckocsihadosztályok hadrendjébe 10940 fő, 375 harckocsi, 95 páncélgépkocsi, 158 löveg és aknavető tartozott. A gépesített hadosztályok számára 11600 fő személyi állomány, 275 könnyű harckocsi, 51 páncélgépkocsi, 158 löveg és aknavető volt előírva.
A rendelkezésre álló repülőgépek és harckocsik terén még kuszább volt a helyzet. Zsukov marsall emlékiratiból kitűnik, hogy a szovjet légierő 1939 január 1-jétől 1941. június 21-éig összesen 17745 harci repülőgépet kapott, azonban ebből mindössze 3719 gép került ki az új típusok közül. Ebből a nagyszámú repülőgépből valószínűleg mintegy 8700 repülőgép volt a Szovjetunió európai részén, és további 7500 gép volt szétosztva a különböző repülőiskolák között (GOSZTONYI 1993, 143).
A harckocsik terén a helyzet hasonló volt mint a fent említett légierőnél. 1939. januárjától 1941 júniusáig a Vörös hadsereg több mint 7000 új harckocsit kapott, azonban ebből mindössze 1861 darab volt a fejlett T-34 -es közepes, és a Klim Vorosilov 1-es nehézharckocsi, a többi különféle elavult típusokból ( BT-5-ös, BT7-es, T-26-os, T37-es és T-38-as) tevődött össze.
A hadosztályok leírásánál meg kell jegyezni, hogy a fenti adatok csupán a vezérkar által kívánatosnak tartott számokat tartalmazzák, és nem valós adatokat, melyek értelemszerűen sokkal kedvezőtlenebbül alakultak-mi sem jellemzi a Vörös hadsereg átalakításának, modernizálásának ütemét és hatékonyságát, hogy az előírt 15000 T-34-es és KV 1-es harckocsiból csupán a fentebb is szereplő 1861 darabot tudták elszállítani.

Fontos megemlíteni, hogy a nagyarányú fejlesztések és átszervezések dacára nem tudták orvosolni a Vörös Hadsereg egyik legnagyobb problémáját, ez pedig a képzett tisztek hiánya volt. Ennek oka az 1938-39-es nagy tisztogatási hullám volt, melyben voltaképpen lefejezték a tisztikart, a másik oka pedig a haderő létszámának nagymértékű megnövekedése (1941 nyaráig négymilliósra duzzadt a hadsereg) volt. Bár a Vörös hadsereg és a Vörös Flotta katonai tanintézményeinek számát 203-ra emelték, ez sem volt elég az új káderek megfelelő gyorsaságú kiképzésére, ill. a már meglévők továbbképzésére.
Ellentétben a kaotikusnak mondható szovjet állapotokkal, a Wehrmacht ereje tejében támadta meg a Szovjetuniót. A Barbarossa hadművelet először 1940 augusztusában Marcks vezérőrnagy vázolta fel. A terv szerint a Vörös hadsereget két szakaszban, egy hadjárat alatt le lehet győzni. Az első szakaszban a Szovjetunió európai erőit katlancsatákban felmorzsolják, és megakadályozzák azok visszavonulását a Dvina és a Dnyeper folyók mögé, a megmaradó szovjet erőket pedig Moszkva alatt kell összezúzni (WALSH, 2000, 11).
A Hitler által 1940 december 18-án kiadott 21.sz. direktíva még nem a hadjárat részletes terve, pusztán a hadművelet első szakaszában kijelölt célpontok részletes ismertetője volt. A támadás élén a Fredor von Bock tábornagy által vezetett Közép hadseregcsoport állt. A Közép hadseregcsoport alá tartozott Strauss tábornok 9. és Von Kluge 4. hadserege. A hadseregcsoport fő csapásmérő erejét Hoth tábornok vezette 3., továbbá Guderian 2. páncéloscsoport alkotta. A fenti seregrészeket harcászatilag a 9. és a 4. hadsereg alá rendelték. A hadseregcsoport északi szárnyán a 2., a délin a 3. páncéloscsoport haladt, ezeknek két katlant kellett volna kialakítaniuk Bialystok és Minszk térségében, ezáltal megsemmisítve a Belorussziában állomásozó szovjet erőket (WALSH, 2000, 12).

Az északi hadseregcsoport Wilhelm von Leeb tábornagy alá tartozott. A hadseregcsoport balszárnyát a 18. hadsereg, a délit pedig a 16. hadsereg védte. A hadseregcsoport fő csapásmérő erejét a Hoepner tábornok kommandírozta 4. páncéloscsoport alkotta, a légi támogatást pedig a Keller vezérezredes irányította 1. légiflotta biztosította.
A Déli hadseregcsoport Gerd von Rundstedt tábornagy parancsnokolta. A hadseregcsoport Von Kleist tábornok 1.páncéloscsoportjából, Von Reichenau tábornagy 6., Von Stülpnager 17., továbbá Schobert tábornok 1. hadseregéből állt. Az 1. páncéloscsoportnak Kijev térségében kellett elérnie a Dnyepert, majd segítenie a Nyugat-Ukrajnában tartózkodó szovjet erők megsemmisítését. A 6. hadsereg feladata a hadseregcsoport északi szárnyának védelme volt, a Pripkaty-mocsarak mentén (WALSH, 2000, 14).
Akárcsak a nyugati hadjáratnál, a keletinél is csak a támadás első felében kitűzött célokat sorolták fel részletesen, azt, hogy mit is fognak tenni a későbbiekben, csak nagy vonalakban vázolták fel; ez végzetes hibának bizonyult a későbbiekben. A támadó armadát szétforgácsolták, és Hitler többször is megváltoztatta a terveket, minek következtében nem voltak képesek a 41-es esztendőben bevenni Moszkvát.

Fontos megjegyezni továbbá, hogy a Wehrmacht a haditechnika szempontjából számos ponton alulmaradt a Vörös hadsereggel szemben, főként ami a páncélosokat illeti, ez meg is látszik az adott fegyvernemek veszteséglistáján.

A kijevi katlan

Augusztus közepén Hitlernek döntenie kellett, hogy a Wehrmacht Moszkva ellen folytatja-e a támadást, avagy a keleti arcvonal két szárnyán harcoló szovjet erőket semmisíti meg. Hitler végül a kaukázusi olajmezők elfoglalása, és Leningrád megszállása mellett döntött, efelől az augusztus 12.-i, 34. számú hadműveleti utasításában rendelkezett. Így a tél beállta előtt délen a Krím és a Donyec medencét, északon pedig Leningrádot kellett elfoglalni.
Kijev és a a harkovi iparvidék elfoglalása céljából a Dél Hadseregcsoportot megerősítették, mégpedig a 2. páncéloscsoportal és a 2. tábori hadsereggel, melyek augusztus 25-én indították meg a támadást (SZABÓ-SZÁMVÉBER, 2003, 18). Velük szemben az augusztus 16-án felállított, A.I. Jeremenko vezérezredes parancsnoksága alatt álló Brajanszki Front állt, a Központi Front még megmaradt részeivel együtt-az áttörést sem megakadályozni, sem különösebben késleltetni nem tudták.

Szeptember 14-én Kijevtől keletre, Lohvicánál az 1. páncéloscsoport 9. páncéloshadosztálya elérte a 2. páncéloscsoportal, ezáltlal a Délnyugati Front körül bezárult a gyűrű, összesen 665000 szovjet katona rekedt benn.
Szeptember 26-án befejeződött a katlan felszámolása. A 2., 6. és 17. hadsereg, valamint az 1. és a 2. páncéloscsoport szétverte a Délnyugati Frontot, a Központi Front 21, továbbá a Déli Front 6. és 12. hadseregeit, kitörni mindössze egy 4000 fős lovasalakulatnak sikerült a gyűrűből. A július 7-e óta tartó hadászati és védelmi hadműveletekben összesen mintegy 616 ezer 304 halottat és eltüntet, 411 harckocsit, 28 ezer 419 löveget és aknavetőt, továbbá 343 repülőgépet veszített, a parancsnokok pedig vagy elestek, vagy öngyilkosok lettek.

Minszk

1941 június 26-án Hoth 3. páncéloscsoportja 30 kilométerre megközelítette Minszket, Guderian pedig parancsot kapott, hogy északra fordulva teremtsen kapcsolatot Hothal, így fejezze be a bekerítést. Guderian felemás eredménnyel tiltakozott az előrenyomulás megállítása miatt, csupán annyit tudott elérni, hogy a bekerítést ne Novogrodeszknél, hanem Minszknél fejezzék be, így több szovjet egységek tudtak körbezárni, és a zsák száját 28.-án zárták le, összesen 20 hadosztály esett csapdába.

Június 28-án estére a 9. és a 14. hadseregek gyalogsága is összetalálkozott, így lezárták a kisebb katlant is, és a bialystoki katlant teljesen elvágták a nagyobb novogredejitől. Július 3-án a bialysoki katlanban lévő szovjet erők megadták magukat, július 9-ére a németek 328000 foglyot ejtettek, nagyjából 2500 tankot, és 1500 ágyút zsákmányoltak ill. semmisítettek meg ( I.SZ. 1996, 196.).

A gyemjanszki katlan

1941. december 16-án a német arcvonalakat jelentős szovjet offenzívák érték, amire válaszul Hitler elrendelte az ún. „sündisznóállások” létesítését az olyan kulcsfontosságú helyeken, mint például Rzsev, Gzsack, Vjazma. Mivel a német erők nem tudták volna tartani teljes szélességében az arcvonalat, így ezeken a megerősített állásokban kellett kitartaniuk a védőknek addig, amíg a köztük lévő szovjet kiszögelléseket megtámadó erők kiindulópontjául nem szolgáltak. Hitler nem engedett a tábornokok, így például Leeb tábornagy követelésének, hogy a csapatokat vonják vissza, így a csapatoknak kiadott utasítás, mely szerint tartaniuk kell állásaikat nem változott. Már ekkor megnyilvánult Hitler irtózása a taktikai visszavonulásoktól, hiszen úgy vélte, ezek rendkívül demoralizáló hatásúak, és akár az egész front összeomlásával járhatnak.
Az orosz támadások déli szárnya igen hamar elérte a hol-molvotiszkij-gyemjanszki utat, ezáltal az Ilmeny tótól délre fekfő frontszakaszt az összeomlás fenyegette (COMMAND MAGAZINE 1996, 225).

1942. február 2-án a Vörös Hadsereg elvágta a gyemjanszki kiszögellés utolsó utánpótlási vonalát is, s ezzel létrejött a gyemjanszki katlan, melyen belül a II. hadtest hat hadosztálya volt, Walther von Brockdorff-Ahlefeld vezetésével. Az elkövetkezendő egy hét előrenyomulása során a szovjetek körülzártak még egy, az előzőnél jóval kisebb katlant, melyben mintegy 3500, különböző hadosztályokhoz tartozó katona rekedt. (COMMAND MAGAZINE 1996, 226)
Február 19-én Hitler Gyemjanszkot „erőddé” nyilvánította, ezáltal is megkülönböztetvén azt a katlantól. Kurocsin Sztálintól azt a parancsot kapta, hogy öt nap alatt számolja fel a katlant, de alig siekrült előrehaladnia a német védők kemény ellenálása miatt.
A katlan ellátása teljes egészében a légi utánpótlástól függött. Ennek biztosításához az Észak és Közép hadseregcsoporthoz vezényelt összes Ju 52-est , valamint a Dél hadseregcsoport mögött működő szállítórepülők felét felhasználták. Naponta átlagosan 350 repülő kísérelte meg a berepülést, amivel 300 t felszerelést tudtak bejuttatni a katlanba. (COMMAND MAGAZINE 1996, 227)
Hitler március 13-16-át jelölte ki a felmentő hadművelet elindításához, mely a Brückenschlag (Hídverés) fedőnevet kapta. A katlan belsejéből, és kívülről egyaránt három hadosztály támadott, Hubert Zorn vezérőrnagy ill. Walther von Sydlizt-Kurzbach tábornok vezetésével. A támadást néhány hétig elhalasztották, mivel Seydlitz katonái intenzív kiképzést kaptak az erdős területre való beszivárgás taktikájából. Erre a terepadottságokon kívül azért is szükség volt, mert nem álltak rendelkezésre páncélosok a támadáshoz.
A támadást tovább hátráltatta az, hogy a Luftwaffe légi támogatást biztosító gépeit egy másik hadművelet tartotta fel, és amikor be is vetették őket, a pilótáknak gondot okozott az erdős terepen megkülönböztetni a saját, ill. az ellenséges alakulatokat.

A terv szerint a katlanban lévő csapatoknak várakozniuk kellett addig, míg Von Seydlitz nyugati irányból megközelítette a katlant (COMMAND MAGAZINE 1996, 228) . A tervezésbe azonban aprónak nem nevezhető hiba csúszott, névszerint az, hogy a tavaszi, egyre melegebb időjárás folyományaként a hó felolvadt, és az így keletkezett sártenger jelentősen lassította a csapatok felvonulását. Április 29-én Von Seydlitz és a Zornn-csoport a Lovat folyónál végre kapcsolatot teremtett egymással, ez után, május 5-én egy felmentő akció feltörte a kisebbik, holmi katlan körüli szovjet zárat is.
A gyemjanszki katlanba a Luftwaffe összesen 64844t felszerelést jutatott, továbbá 3050 katonát vittek a katlanba, és 35400 sebesültet és beteget evakuáltak.
A Luftwaffe pilótái összesen 32427 bevetést repültek, 42155 t repülőgépbenzint, valamint 3242 t kenőanyagot használtak fel, és összesen 265 repülőgép semmisült meg, és 385 pilóta, és a földi személyzethez tartozó katona halt meg. (COMMAND MAGAZINE 1996, 228-229)
Gyemjanszk jelentősége természetesen nem a puszta számadatokban rejlik, hanem azok a pilótákra vonatozó részére, továbbá a katlancsata utóéletére.
Egyrészt, a Gyemjanszknál elesett pilótákat nem tudták pótolni, és a szállítópilóták képzését négy hónapra fel kellett függeszteni. Másrészt viszont osztom azon történészek véleményét, akik úgy vélik, hogy a gyemjanszki „siker” folyományaképpen Göring birodalmi marshall a későbbiekben Sztálingrádnál teljes meggyőződéssel garantálhatta Hitlernek, hogy a légierő biztosítani tudja a bennrekedt hadsereg ellátását. Ez azonban döntő tévedésnek bizonyult, hiszen Sztálingrádnál napi 500 t ellátmány lett volna szükséges, ehhez 1050 szállítógép alkalmazása kellett volna, ezzel szemben csak 750 állt a Luftwaffe rendelkezésére, amikkel sikeres napokon maximum 290 t ellátmányt tudtak ledobni. (COMMAND MAGAZINE 1996, 229)

Összegzésképpen elmondható, hogy a keleti frontot a háború első felében, az 1941-től 1942 végéig tartó időszakban a német hadvezetés egyik kedvelt fogása volt gyors előrehaladás érdekében katlanok kialakítása, és a bennrekedt szovjet egységek módszeres felmorzsolása-a 41-es katlanokra egyértelműen jellemző, hogy a német egységek léptek fel mint bekerítők, és a katlan kialakítása tudatos stratégia szüleménye volt.
Az 1942-es esztendőben egyrészt a Vörös Hadsereg év eleji ellenlökései folyományaként alakultak ki katlanok, immáron a német féllel, mint bekerítettel, illetve az év végén a Vörös Hadsereg offenzívái által szintén megszaporodtak a bekerítések – ez azonban már egy másik témakör.
Források:

Command Magazine : Hitler Hadserege. Debrecen, 1996
Charles Messenger : A háború évszázada. Debrecen, 1995
Gosztonyi Péter : A Vörös Hadsereg. Budapest, 1993
Ismeretlen szerző : A Harmadik Birodalom hadviselése. Debrecen, 1997
Szabó Péter – Számvéber Norbert : A Keleti Hadszintér és Magyarország 1941-1943. Debrecen, 2003
Stephen Walsh : Sztálingrád. Debrecen, 2001
Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár Hadtörténeti Gyűjtemény (2005.11.11.)