Az első világháborúban komoly szerepet játszottak a nehéz vasúti lövegek, amelyeket többek között Verdun erődjének ostroma során alkalmaztak sikerrel. A ’30-as években a német stratégák ismét fontos szerepet szántak a nagy kaliberű nehézlövegeknek a küszöbön álló újabb háborúban. Az elkövetkezendő háború egyik legfontosabb célja a keleti irányú terjeszkedés volt – Lengyelország és a Szovjetunió rovására. A nehéz vasúti lövegek alkalmazásával azonban számos komoly probléma merült fel. Kelet-Európa vasúthálózata sokkal fejletlenebb volt, mint a nyugati államoké: mindössze kilenc olyan vasútvonal létezetett, amely érintette Németország 804 km hosszan elnyúló keleti határszakaszát. A problémát tovább fokozta az a tény, hogy a Szovjetunóban a 162,2 cm-es vasúti nyomtáv volt elterjedve szemben a német 143,5 cm-essel. Ezek a tényezők nagyban nehezítették a vasúti-lövegek alkalmazását az eljövendő keleti hadjáratban. Ezt az OKH is felismert és 1937-ben megrendelést adott a Rheinmetall-Borsig vállalatnak egy 600 mm-es tarackkal felszerelt önjáró tüzérségi eszköz kifejlesztésére.
A prototípus kipróbálására 1940 tavaszán került sor. A jármű méretei kolosszálisak voltak: hossza meghaladta a 11 métert, tömege pedig a 120 tonnát! Ezzel a második világháború legnehezebb rendszerbe állított harcjárművévé vált. Hatalmas tömegét oldalanként 8-8 futógörgővel felszerelt lánctalp, és egy 580 lóerős dízel motor mozgatta. A próbák során a nyolc-görgős rendszer nem biztosított kellő stabilitást, így a későbbi példányoknál a görgők számát oldalanként 11-re növelték. A görgőket torziós rudak segítségével függesztették fel. Tüzelés esetén a görgőket felemelték, így a járművet egyszerűen „hasra engedték”, mivel a felfüggesztés nem lett volna képes elviselni a tarack hatalmas hátralökő erejét. Magának a hordozó járműnek a tömege kb. 70 tonnát tett ki. Az új tüzérségi eszköz a Gerät 40 jelölést, nem-hivatalosan pedig a „Karl-Gerät” elnevezés kapta a koncepció kidolgozója, Karl Becker tüzér-tábornok tiszteletére.
Az önjáró nehézlöveg fő fegyverzete egy 600 mm űrméretű nehéz-tarack volt. A főfegyverzetet függőlegesen 0 és 70 fokos, míg vízszintesen jobbra-balra 4-4 fokos tartományban lehetett irányozni. A Karl-Gerät osztott lőszerrel tüzelt, vagyis külön töltötték be a lövedéket (gránátot) és külön a lőport tartalmazó zsákokat. Egy „zsák” 32 kg lőport tartalmazott, e töltetek számának növelésével lehetett a lőtávolságot szabályozni. A 600 mm-es tarackhoz három különféle gránátot fejleszttetek ki.

A három közül a 60 cm Schwere Betongranate 040 volt a legnehezebb, és ez rendelkezett a legnagyobb átütő erővel: 2,5 méter vastag vasbeton, vagy pedig 350 milliméternyi acélpáncélzat átütésére volt képes, még mielőtt a 240 kg-os robbanótöltet felrobbant volna. Ehhez a gránát-típushoz maximálisan négy meghajtó töltetet alkalmaztak.

Az önjáró löveghez rendszeresítettek még egy könnyebb betonromboló gránátot is, a 60 cm leichte Betongranate 040-et. Ennek átütő ereje kisebb volt ugyan, de hatótávolsága jelentősen meghaladta nagyobb testvéréét. Ehhez a gránát típushoz maximálisan 9 meghajtó töltetet alkalmaztak.

A harmadik lőszertípus (60 cm leichte Sprenggranate 040) egy 1250 kg tömegű repesz-romboló gránát volt. A lövedék 460 kg robbanószert tartalmazott. Ehhez a gránát típushoz is legfeljebb 9 meghajtó töltetet alkalmaztak.

A Karl-Gerät csövét minden egyes újratöltéshez vízszintes állapotig kellett visszaengedni. A hatalmas lövedéket egy hidraulikus szerkezet segítségével helyezték a töltényűrbe. Az elsütéshez a gyújtást egy elektromos berendezés biztosította. A tarack maximális tűzgyorsasága 6-12 lövés/óra volt a lövedék típusától, és a személyzet gyakorlottságától függően.

A nehéz önjáró tarack nem volt képes szállítani saját lőszerkészletét, ezért a jól bevált Pz.Kpfw. IV harckocsi alváz felhasználásával kifejlesztettek egy lőszerszállító járművet Munitionsschlepper für Karl-Gerät néven. A harckocsi alvázára egy 2,5 tonna teherbírású darut erősítettek. A lőszerszállító egyszerre két gránátot tudott szállítani a legközelebbi lőszerlerakattól a tarackig.
A Karl-Gerät-eket hosszabb távolságok esetén vasúton, a számára kifejlesztett különleges vasúti trailer segítségével szállították.
A prototípust nem számítva összesen 6 darab 600 mm-es önjáró tarack készült 1940 és 1941 folyamán. Ezek mindegyikét beszámozták, és a germán mitológia vagy a Biblia egy-egy szereplőjéről nevezték el: I. „Adam” (1940. november); II. „Eva”, III. „Odin”, IV. „Thor” (1941. május); V. „Loki”, VI „Ziu” (1941. augusztus). Az 1940-ben készült prototípus a „Fenrir” nevet kapta, ezt azonban sosem vettették be: tesztelés céljából a háború végéig Hillersleben-ben tartották.

1942 májusában a Heereswaffenamt a lőtávolság növelése érdekében úgy döntött, hogy szükséges egy kisebb űrméretű, 540 mm cső kifejlesztése. Az új lövegcső csereszabatos volt a régi 600 mm-essel vagyis viszonylag könnyen átlehetett fegyverezni a régi önjáró tarackokat a harci helyzetnek megfelelően. Az 540 mm „Karl-Gerät” 1600 kg-os betonromboló-gránátját maximálisan 12 500 méteres távolságba volt képes eljuttatni. Az átfegyverzett járművek Gerät 41 jelölést kapták. A hat darab új löveg cső 1943 végére el is készült.

A Karl-Gerät a harcokban

1940-41 fordulóján két önjáró tarackkal megalakult a „schwere Heeres Batterie (mot.) 833”. 1941 májusában a „schwere Heeres Batterie (mot.) 833”-t átszervezték és „schwere Heeres Artillerie Abtilung(mot.) 833″-ra nevezték át. A s.H.Art.Abt. 833 két üteggel és 4 nehéz tarackkal rendelkezett. 1941. június 22-én megindult a Szovjetunió elleni offenzíva.
A s.H.Art.Abt. 833 első ütegét (I.”Adam”, II.”Eva”) a IV. Armeekorps (17.Armee, H.Gr.Süd) alárendeltségébe utalták és Breszt-Litovszk környékén vetették be őket. Az „Adam”-tarackkal 16 lövést adtak le, az „Eva” első lövedéke beszorult a csőbe, és ideiglenesen harcképtelenné vált.
A második üteget (III.”Odin”, IV.”Thor”) a 4. hadsereg (H.Gr.Mitte) tartalékába utalták. Lemberg (Lvov) közelében vetették be őket: a „Thor” 4 lövést adott le, az „Odin” lánctalp szakadás miatt harcképtelenné vált.

1941 júliusában az „Adam” és a „Thor” tarack-okból megalakult a „schwere Heeres Artillerie Batterie (mot.) 628”. Ezt követte augusztusban a „schwere Heeres Artilleri Batterie (mot.) 638”, amely a „Ziu” és a „Loki” tarackokat foglalta magában.
1942 júniusában történt a Karl-Gerät-ek legnagyobb mértékű bevetése: „Thor” és „Odin” összesen 197 gránátot lőtt ki Szevasztopol erődjére. Az erőd elesett, német kézre került.
1943 májusában a schwere Heeres Artillerie Batterie (mot.) 628-at osztállyá (schwere Heeres Artillerie Abtilung (mot.) 628) szervezték át. Két üteggel, 2×2 „Karl-Gerät” tarackkal rendelkezett.
1943 júniusára elkészült az első 540 mm-es löveg cső. Bizonyíthatóan három tarackon került bevetésre: „Thor”, „Ziu”, és egy ismeretlen harmadik.
1944 nyarán az egyik tarack megsemmisült úton Párizs felé, ahol a várost akarták vele bombázni.
1944 augusztusában a schwere Heeres Artilleri Batterie (mot.) 638 („Ziu”, ?) Varsóba érkezett, hogy részt vegyen a városban kitört felkelés leverésében. A nehéz tarackok jelentős szerepet játszottak abban, hogy a háború végére a város épületeinek 92% romokban hevert.
1944-45 fordulóján az „Odin” tarack is megsemmisül, amikor egy a csőbe szorult lövedék felrobbant.
1944 végére a „Loki” is veszteséglistára kerül a magyarországi harcok során. (A pontos körülmények nem ismertek).
1945-ben a „Ziu” az amerikaiak, az „Adam” pedig az oroszok hadizsákmánya lett. A „Fenrir”-t (a mitológia szerint Loki fia) pedig szintén az amerikaiak találták meg a hillersleben-i gyakorlótéren 540 mm-es csővel felfegyverezve.

( ) prototípus

Típusváltozatok: –

Források:

Ian V. Hogg: A II. világháború német titkos fegyverei, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 1999

www.geocities.com/madsin72/ekarl.htmlwww.waffenhq.de

by RB