Kategóriák
Az ember a történelem folyamán mindig igyekezett egyre hatékonyabb fegyvereket kifejleszteni, és természetesen ha ez sikerült, rögtön hozzálátott az új fegyver „ellenszerének” megtalálásához is. Erre az egyik legjobb példa a kard és a páncél esete: a kard ellen az ember kitalálta a páncélt, azonban amint a páncél megszületett, az ember megalkotta számszeríjat, amely keresztüllőtte azt. Ez a folyamat a haditechnika fejlődését nagymértékben befolyásolta.
A történelem folyamán a hadseregek megpróbálták csapataik védettségét, tűzerejét valamint mozgékonyságát növelni. Ezen igyekezet következtében születtek meg a különféle harcjárművek. A legkorábbi ismert leírás, amely egy harcjárműnek, harckocsinak nevezhető eszközről szól 1400-ból való. Egy 1460-ból származó, bizonyos Roberto Velturio (1405-1475) által írott kéziratban – más mechanikus eszközök mellett – egy „harckocsiról” is olvashatunk. A reneszánsz egyik legnagyobb elméje: Leonardo da Vinci is készített terveket különböző harci eszközökről. 1482-ben Ludovico Sforza, Milánó hercegének szolgálatában a mester elkészítette egy harcjármű terveit. Kémlelőnyílásokkal ellátott megfigyelőtornyot tervezett hozzá, s kerekeket, melyeket kézzel hajthattak fogaskerekek közvetítésével. A tető alól kinyúló ágyúcsövekkel minden irányba lehetett lőni. Leonardo páncélkocsija megvalósíthatatlan volt, mert a súlyos, ágyúkkal megrakott alkotmányt kézi erővel nem lehetett volna mozgatni. Az azonban tény, Leonardo felismerte a harckocsi szerepét: a páncélozott járműnek elöl kell haladnia, hogy mögötte teljes biztonsággal vonulhasson a gyalogság. Lényegében ma is ez képezi a páncélos támadások taktikáját.
Az első gépi erővel, gőzgéppel hajtott harcjárművet egy Cugnot nevű francia mérnök tervezte 1769-ben, de a Francia Katonai Akadémia elutasította a jármű megvalósítására vonatkozó kérését. A harcjárművek fejlődésében kétségkívül a robbanó-, vagy más néven belsőégésű motor illetve a lánctalp feltalálása jelentette a legnagyobb előrelépést.
A mai értelemben vett lánctalp közvetlen elődjének a német Fritz Sohe 1877. október 18-án bejelentett szabadalma a „Wagen mit end Posem Scheiwenband” (kocsi végtelen sín pályán) tekinthető. 1909-ban Benjamin Holt amerikai feltaláló szabadalmaztatja lánctalpas traktorját, amelynek futómű rendszere minden későbbi lánctalpas harcjármű futóművének alapjául szolgált. A harcjárművek, azon belül is a harckocsik fejlődésében az igazi áttörést az első világháború jelentette. A háború – a hadviselő felek elképzeléseivel ellentétben – elhúzódott és 1915-re a frontvonalak szinte teljesen megmerevedtek a több kilométer mélyen kiépített védelmi állásoknak köszönhetően. Áttörhetetlen lövészárok rendszerek húzódtak az Atlanti-óceántól egészen a svájci határig. Az állóháború hatalmas veszteségeket okozott mindkét fél számára: egy néhány kilométeres előrenyomulás általában többszázezer ember életébe kerül. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az áttörést csakis valami forradalmian új harci eszközzel lehet elérni.
Ernest Dunlop Swinton ezredes – aki maga is megjárta az árok-háború poklát – sokat töprengett a megoldáson, ami véget vet az értelmetlen öldöklésnek és kibillenti a háborút a holtpontról. Visszaemlékezett egy ausztrál bajtársa beszámolójára, amely a legnehezebb terepen is haladni képes Holt-féle traktorról szólt. Kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy ezt az eszközt felfegyverezve és páncélzattal ellátva be lehetne vetni a német vonalak ellen. A Brit Birodalmi Védelmi Minisztérium – látva a frontokon kialakult reménytelen helyzetet – már-már kétségbeesetten támogatott mindenféle elképzelést, amely az áttörés leghalványabb reményével is kecsegtetett, így Swinton számára is biztosították a szükséges forrásokat tervének megvalósításához. Swinton első kísérletei nem jártak sikerrel, de nem adta fel: megnyerte Sir Winston Churchillt, az Admiralitás első lordját (értsd: tengerészeti miniszter) tervének támogatására.
1915. szeptember 19-én Swinton „Little Willie” névre keresztelt harckocsija megtette az első métereket. A 4 fős személyzetű, 5,45 méter hosszú, 2,8 méter széles illetve 3,05 méter magas jármű maximálisan 3,2 km/h sebességre volt képes. Lassúságát nagy tömegének (18,2 tonna) és kiforratlan futóműrendszerének köszönhette. A „Little Willie” megbízhatatlansága és lassúsága miatt sosem került bevetésre, de mindenképpen hasznos tapasztalatokat nyújtott a további fejlesztésekhez.
Az első működőképes, bevethető harckocsit egy bizonyos Wilson hadnagy tervezte. Az ő tervében egy rombusz alakú harckocsi szerepelt, amely nagyrészt már mentes volt a „Little Willie” hibáitól. 1916. január 26.-án mutatták be először Wilson harckocsiját, a „Big Willie-t”. A „Big Willie-t” 10 milliméteres páncélzat borította, tűzerejéről pedig 2 darab 75 milliméteres ágyú gondoskodott. Alakjával és hatalmas méretével sokkal inkább egy szárazföldi csatahajóra emlékeztetett, mintsem egy mai értelemben vett harckocsira. A „Big Willie” alapján fejlesztették ki pár hónappal később az első valódi harci bevetésen is részt vett típust, a híres Mark I-est.
A fejlesztés során rendkívüli titoktartás volt érvényben. Az új „csodafegyver” minden egyes részegységét más-más üzemben gyártották le, nehogy bárki is rájöjjön, hogy milyen célt is szolgál ez az eszköz. A megbeszéléseken és a hivatalos iratokban is „Water Carrier”, azaz a „vízhordozó” elnevezést használták. Ez azonban túlságosan hosszú és nehézkes volt, ezért viszonylag hamar áttértek a jóval rövidebb és könnyebben megjegyezhető elnevezésre: a „Tankra”, amely egyszerűen csak „tartályt” jelent. A harckocsikat a frontra szállító vasúti kocsik oldalára is csupán ennyi volt írva: TANK, ami a fronton harcoló katonákat is gondolkodóba ejtette, hiszen nem értették, hogy miként tudná őket segíteni ez az ormótlan, nagy tartály. A köznyelv mind a mai napig a tank kifejezést használja mindenre, aminek lánctalpa és ágyúja van – mondani sem kell természetesen, hogy helytelenül.
Az első bevetésre 1916. szeptember 15-én került sor. A felvonuló 50 harckocsiból műszaki okok miatt csak 32 jutott el a kiindulási körzetbe. A támadó páncélosok átgázoltak az akadályokon és a lövészárkokon, pár óra alatt 5-6 kilométer mélyen hatoltak be az ellenség területére mintegy 10 kilométeres szélességben, ami példátlan eredménynek számított akkor, amikor hónapokig harcoltak néhány tíz méteres előrejutásért. A „tank” jól vizsgázott és bebizonyította létjogosultságát. A harckocsi nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a háború kimozdult a holtpontról és 1918-ban az Antant győzelmével zárult.
A harckocsi „debütálását” követően más európai nemzetek is hamar felismerték a benne rejlő lehetőséget, és nekiláttak saját páncélosaik kifejlesztéséhez. A most következőkben csak Németországgal foglalkozunk a rovat témájából kifolyólag.
Németország saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy mit is jelent harckocsikkal szembekerülni. Noha a harckocsi sokszor késztette a németeket meghátrálásra, a konzervatív porosz katonai vezetés nem vette komolyan őket: véleményük szerint a harckocsi csupán rövid életű, helyi sikerek elérésére volt alkalmas. Ennek ellenére elindítottak egy harckocsi programot, amelyet Josef Volmer mérnök vezetett. A német ipart akkortájt leterhelte a repülőgépek, tengeralattjárók és nehéztüzérségi lövegek tömeges gyártása, ezért – valamint a felső vezetés vonakodása miatt – a program lassan, vontatottan haladt. A fejlesztés eredményeként 1917 májusában mutatták be az első, A7V névre keresztelt harckocsit. A háború végéig összesen 20 darab A7V épült. A hatalmas, 29,9 tonna tömegű monstrum fegyverzete egy 57 milliméteres lövegből valamint 6 Maxim típusú géppuskából állt. Az A7V maximálisan 8-10 kilométert tudott megtenni óránként, hatótávolsága pedig 40 kilométer volt.
A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villeres-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között. A csata kimeneteléről sajnos nem sokat tudunk.
Az 1919. évi versilles-i békeszerződés megtiltotta Németország számára, hogy harckocsikat fejlesszen, vásároljon vagy hadrendben tartson. Az 1920-as években a németek titokban folytattak harckocsi kísérleteket szovjet segítséggel. A német harckocsi fejlesztés az 1930-as évek elejére hozta meg az első eredményt. A német hadvezetés alapvetően négy harckocsi típus kívánt kifejleszteni az évtized végére.
Elképzelésük szerint ezzel a négy típussal fel lehet építeni Németország páncélos fegyvernemét. Az első kettő a Pz.Kpfz I és a Pz.Kpfw. II könnyű harckocsik voltak, amelyeket elsősorban kiképzésre és tapasztalatszerzésre kívántak felhasználni. A Pz.Kpfw. I 1934-ben került a csapatokhoz, a C pedig 1936-ban állt szolgálatba. Noha mindkettőt csak ideiglenes megoldásnak szánták, a háború kitörésekor ez a két típus adta a német páncélos hadosztályok gépparkjának mintegy 80%-t.
A fejlesztés következő lépcsőjét két közepes harckocsi típus kifejlesztése jelentette. Ezek a könnyebb Pz.Kpfw. III és a nehezebb Pz.Kpfw. IV volt. Az alapvető különbség a két típus között az volt, hogy más-más céllal készültek. A Pz.Kpfw. III „igazi” harckocsinak készült, amely a tervek szerint felvette volna a harcot az ellenség páncélosaival. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy fegyverzete egy 37 milliméteres páncéltörő lövegből, a PaK 36-os módosított változatából állt. Ezzel szemben a Pz.Kpfw. IV fő feladata a gyalogság támogatása volt, ezért egy rövid csövű (L/24), nagy űrméretű (75 mm) löveggel szerelték fel, amelynek páncélátütő képessége (a rövid csőből adódóan) meglehetősen gyenge volt.
A háború folyamán természetesen az új harctéri tapasztalatokat felhasználva folyamatosan tovább fejlesztették mind a négy típust. A fejlesztés többnyire a tűzerő és a páncélvédettség növelését jelentette, persze a mozgékonyság rovására.
A háború folyamán a németek három új harckocsi típust fejlesztettek ki: egy közepes harckocsit és két nehézpáncélost. A Pz.Kpfw. V Panther harckocsi kifejlesztése a kiváló szovjet harckocsikra, azon belül is a T-34-esre volt válasz. A Panther – ami magyarul párducot jelent – erős, döntött páncélzattal és nagy átütőerejű 75 milliméteres löveggel rendelkezett. A Harmadik Birodalom egyik leghíresebb típusának: a Pz.Kpfw. VI Ausf. H/E Tiger I-nek tervezőit a francia Char B és az angol Matilda nehéz harckocsik ihlették, melyekkel a Wehrmacht az 1940-es nyugati hadjárat során került szembe. Az 56 tonnás, 88 milliméteres löveggel felfegyverzett Tiger I 1942 végén állt szolgálatba. A második világháború német harckocsi fejlesztésének csúcsát kétségkívül a Pz.Kpfw. VI Ausf. B Tiger II jelentette. Sokan ezt a típust „Királytigris” vagy „Königstiger” néven emlegetik, ami teljesen téves, mivel ez a kifejezés a Szövetségesektől származik, a német haderőben sosem használták. Noha nevében ez a harckocsi is „Tigris”, de valójában nem sok köze van elődjéhez; kialakításában sokkal inkább a Párduccal (Pz.Kpfw. V) rokon. A Tiger II vastag (150-44 mm), döntött páncélzattal és nagy átütőerejű 88 milliméteres löveggel volt felszerelve. Mindkét nehéz harckocsinak (Tiger I-II) a legnagyobb hibáját a megbízhatatlansága és alacsony mozgékonysága jelentette. Ezen kívül komoly probléma volt, hogy nagyon kevés készült belőlük: Tiger I-ből 1354, Tiger II-ből pedig csak 492 került le a gyártósorról a háború végéig.
A harckocsi
Mi is az a harckocsi? Hogyan épül fel, mik a főbb jellemzői? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbálunk választ a következőkben, kiemelt figyelmet szentelve a második világháború német páncélosainak.
A harckocsi nagy tűzerejű fegyverzettel és körbeforgatható toronnyal felszerelt nagy mozgékonyságú, lánctalpas, erős páncélzatú harcjármű. A modern szárazföldi harc egyik döntő eszköze. Minden harckocsinak három jellemzője van: a tűzerő, a páncélvédettség és a mozgékonyság.
A tűzerő a harckocsinak az a képessége, amely lehetővé teszi, hogy felderítő- és irányzó berendezései segítségével felderítse a célokat, fő- és kiegészítő fegyverzetével a lehető legrövidebb időn belül eltalálja és megsemmisítse azokat. A felderítésben fontos szerep jut a parancsnoki kupolának, amelyet általában a torony tetején helyeznek el, a parancsnok búvónyílása fölé. A kupolán kisméretű periszkópok találhatók, amelyek segítségével a parancsnok a harckocsi környezetének szinte teljes egészét belátja. Ez azért fontos, hiszen a harckocsiparancsnok egyik fő feladata a célfelderítés és a tűzvezetés. A német harckocsikat a Pz.Kpfw. II típustól kezdve midig felszerelték parancsnoki kupolával.
A harckocsik általában kétféle fegyverzettel rendelkeznek: egy főfegyverezettel, ami rendszerint egy nagyobb űrméretű löveg és egy vagy több kiegészítő fegyverzettel, általában géppuskákkal. A harckocsi lövegek kétfélék lehetnek a lövedékstabilizálás szempontjából: huzagolt csövűek vagy sima csövűek Mivel a modern lövedék kúp és nem gömb alakú ezért mindenképpen ki kell küszöbölni a lövedék „bucskázását”, vagyis biztosítani kell stabilitását. Enélkül a lövedék össze-vissza billegve szabálytalan és kiszámíthatatlan pályán haladna. A stabilizálásra az egyik megoldás a löveg huzagolása, ami azt jelenti, hogy a cső belsejébe egyfajta elnyújtott menetet vágnak, ami a lövedéket hossztengelye körül megforgatva stabilizálja azt. Sima csövű löveg esetén a lövedéket a -rakétákhoz hasonlóan- vezérsíkokkal látják el. Ez a megoldás nagyobb kezdősebességet tesz lehetővé, és a mai modern harckocsikra jellemző. A második világháború páncélosai kivétel nélkül huzagolt csövű lövegekkel rendelkeztek. A német harckocsik lövegeit 75 milliméteres űrméret felett rendszerint csőszájfékkel látták el. A csőszájfék funkciója az, hogy csökkentse a löveg hátrasiklásának mértékét azáltal, hogy a távozó lőporgázokat hátra felé tereli.
A harckocsi lövegek két fontos jellemzője az űrméret és a csőhossz, amelyek szoros összefüggésben állnak a löveg páncéltörő képességével. Az űrméret a lövedék tömegével és a felhasználható lőpor mennyiségével függ össze. Minél nagyobb a lövedék tömege és kezdősebessége, annál nagyobb az átütőereje. Ez a fizikából jól ismert képlettel magyarázható, miszerint az erő egyenlő a tömeg és a gyorsulás szorzatával (F=m*a). Szintén fontos tényező a löveg csőhossza, hiszen a lövedék csak és kizárólag a csőben gyorsul (a lőporgázok kiterjedésének következtében), annak elhagyását követően a légellenállás és a hajtóerő megszűnése miatt fokozatosan lassulni kezd. Tehát a cső hosszának növelésével jelentős mértékben javítható az átütőerő.
A német harckocsilövegeket rendszerint légvédelmi és páncéltörő lövegek átalakításával fejlesztették ki. A Tigris harckocsi 88 milliméteres lövege (KwK 36) például a híres-hírhedt német „88”-as (FlaK 36) légvédelmi löveg átalakításából született. Általában még a típusjelzésen sem igen változtattak: csupán a PaK (Panzerabwehrkanone – páncéltörő ágyú) vagy a FlaK (Fliegerabwehrkanone – légvédelmi löveg) rövidítéseket cserélték KwK-ra (Kampfwagenkanone – harckocsi löveg).
A harckocsik páncéltörő tűzerejét a löveg jellemzői mellett nagyban befolyásolják a felhasznált lövedék típusok. A második világháború páncélosai három alap lőszertípust használtak: keménymagvas, illetve a kumulatív töltetű páncéltörő gránátot és a repesz-romboló gránátot. A keménymagvas páncéltörő gránát működése igen egyszerű: a lövedék nagy sebességgel a páncélzatnak csapódik és kemény fémötvözetből készült magja lyukat vág a páncélzaton. Amennyiben sikerült átszakítania azt, a lövedék és a beszakadt páncélzat izzó repeszei súlyosan megsebesítik vagy megölik a személyzetet, esetleg felrobbantják a harckocsi lőszerkészletét A Wehrmacht két alapvető keménymagvas páncéltörő gránáttípust tartott rendszeresítve páncélosaihoz: a Pz.Gr. 39-et és a Pz.Gr. 40-et. A Pz.Gr. 39 volt a német páncélosok legalapvetőbb páncéltörő gránátja a háború során. Páncéltörő keménymagja mangán acélból készült. 50, 75 és 88 milliméteres lövegekhez egyaránt gyártották. A Pz.Gr. 40 gránátot különösen erős páncélzatú harckocsik megsemmisítésére tervezték. A lövedék magja egy nagyon kemény fémötvözetből: volfrámkarbidból („tungsten”) készült. Ebből azonban nagyon korlátozottak voltak a készletek és egy harckocsi legfeljebb 5 ilyen lövedéket vételezhetett. 1944-re ez a lövedéktípus teljesen eltűnt a frontról, mivel a volfrám fontos nyersanyag volt a repülőgépgyárak számára is, amely anyagháborút vívott a Reich légterének védelméért. A másik fontos lövedéktípus a kumulatív-töltetű (más néven „üreges töltetű”) gránát. Ez nem kinetikai energiával hatol át a páncélzaton, hanem egy különleges fizikai jelenség a kumulatív hatás segítségével. Ennek lényege, hogy a lövedék felrobbanása után egy vékony, de nagy erejű olvadt fémsugarat koncentrál a páncélzat egy pontjára és egyszerűen „átégeti” azt. A kumulatív gránátnál összefüggés van az űrméret és a páncélátütő képesség között: a kumulatív gránát hozzávetőlegesen saját űrmérete háromszorosának megfelelő páncélvastagságot képes áttörni – merőleges becsapódás esetén. Az üreges töltetű lövedék egyik nagy előnye, hogy páncéltörő képessége független a lőtávolságtól, vagyis ugyanazt a teljesítményt nyújtja például 25 méteren, mint 1000 méteren. A kumulatív hatást használták és használják fel mind a mai napig a páncéltörő rakéták. A második világháború során a német haderőnél a Gr.38 HI jelzésű kumulatív töltetű gránát volt a harckocsikhoz rendszeresítve. Ezt a típusú gránátot csak 75, illetve 88 milliméteres kivitelben, a Pz.Kpfw. IV-es és a Tiger I típusú harckocsik számára gyártották. A kumulatív gránátok nem igazán terjedtek el a második világháború alatt, mivel a korabeli harckocsik forgásstabilizált lövedékei gátolták a hatékony kumulatív gázsugár kialakulását.
A harckocsik lőszerkészletének szerves részét képezik a páncéltörő gránátok mellett a repesz-romboló gránátok is, amelyekkel a harckocsi felveheti a harcot az ellenség élőerejével és erődítményeivel szemben. A Wehrmacht több ilyen típusú lövedéket is rendszerben tartott. Az egyik legelterjedtebb a Sp.Gr.34 volt, amelyet több űrméretben is gyártottak.
A fő fegyverzet mellett a harckocsik általában fel voltak szerelve kiegészítő fegyverzettel is. Ez többnyire géppuskákat jelentett, amelyekkel felvehették a küzdelmet az ellenséges gyalogság és az alacsonyan támadó repülőgépekkel szemben. A német páncélosokat a Pz.Kpfw. I típus kivételével mind a rendkívül megbízható MG 34-es típusú géppuskával szerelték fel. A 7,92 mm űrméretű MG 34-es géppuska tűzgyorsasága elérte a 900 lövés/percet, ami páratlan volt a maga korában. A közepes és nehéz német harckocsik rendszerint kettő, de néha három géppuskával voltak felszerelve. Az egyik géppuskát a homlokpáncélzatba építették, ezt a rádiós kezelte és fő feladata az élőerő elleni harc volt. A másik géppuskát a toronyban, a löveggel párhuzamosítva (rögzítve) helyezték el, ezzel a fegyverrel a lövegirányzó (tüzér) tudott tüzelni. A harmadik géppuska rendszerint a parancsnoki kupolára került és fő feladata az ellenséges repülőgépekkel szembeni védelem volt. Az MG 34 nagy tűzgyorsasága ellenére – kis űrmérete miatt – komoly kárt nem tudott okozni az erősen páncélozott, földi célpontok alacsonytámadására „szakosodott” harci gépeknek, ezért csak ritkán szerelték fel őket a harckocsikra. A háború második felében az MG 34-es helyét kezdte átvenni a modernebb változata, az MG 42. Ennek a típusnak még nagyobb volt a tűzgyorsasága (1200 lövés/perc), ugyanakkor könnyebb volt gyártani. A géppuskák és a löveg mellett a harckocsik fegyverzetének szerves részét alkották a pisztolyok, géppisztolyok és a kézigránátok is.
A harckocsi másik legfontosabb jellemzője – a tűzerő mellett – a páncélvédettség. A páncélvédettség függ a páncél vastagságától, anyagától, illesztésének módjától és nem utolsó sorban a páncéllemezek dőlésszögétől. A minél vastagabb páncélzat magától értetődően nagyobb védelmet jelent, ugyanakkor nagyobb tömeget is, ami negatívan befolyásolja a harcjármű mozgékonyságát. A harckocsik és a harcjárművek páncélvastagsága a védettség és a mozgékonyság kompromisszumaként alakul ki. A harckocsik páncélzatának tömege az össztömegük mintegy 50%-a. A harcjárművek páncélzata rendszerint differenciált: elöl (homlokrész) a legvastagabb, míg hátul és felül (far- és tetőpáncélzat) a legvékonyabb. A mai modern harckocsik többségénél a homlok-, oldal- és farpáncélzat vastagsága 2,5:1:0,5 arányú. A második világháború német páncélosainál ugyanez az arány átlagosan 2:1:1. A páncélvastagság a háború során folyamatosan növekedett a cikk elején bemutatott analógiánk megfelelően. Az első modernnek mondható (I. világháború utáni) német harckocsi, a Pz.Kpfw. I-es páncélzata 8 milliméter vastag volt, míg a Harmadik Birodalom utoljára kifejlesztett páncélosának: a Tiger II-esnek homlokpáncélzata már 150 milliméter.
A harckocsik páncéltestének és tornyának legfontosabb elemeit lövésálló, közepes keménységű acélpáncélból készítik, amelyben optimális összhangban van a szilárdság, a keménység és a belső viszkozitás. A német ipar kiváló minőségű acélt tudott előállítani, amelyhez az ércet a névleg semleges Svédországtól vásárolta (Németország nem rendelkezett nagy mennyiségű és jó minőségű vasérccel), míg a megmunkáláshoz szükséges szenet Sziléziából és a Ruhr-vidékről szerezte be. A korabeli harcjárművek páncélzatát hegesztéssel vagy szegecseléssel szerelték össze. Egyes elemeket (pl: Saukopf-lövegpajzs) öntéssel készítettek. Az öntöttacélból készült szerkezeti elemek integritás szempontjából a legerősebbek. A szegecselt páncélzat nem nyújtott ugyanakkora védelmet, mint a hegesztett. A német ipar rendelkezett a nagyméretű és vastagságú páncéllemezek hegesztéséhez szükséges technológiai ismeretekkel, ezért a harckocsik páncélzata kiváló minőségű volt. A szegecselt páncélzat például a csehszlovák, a magyar, valamint a brit harckocsikra volt jellemző. A nagyobb szerkezeti elemek öntéssel történő előállítása a szovjet harckocsigyártásra volt leginkább jellemző. Mind a T-34/85, mind az IS-2 harckocsik tornya öntéssel készült.
A páncélosok védettségét nagymértékben befolyásolja a páncéllemezek dőlésszöge is. A döntött páncélzat nyújtotta védelem -amellett, hogy egy bizonyos szögtartományban érkező lövedékek lepattanhatnak róla- egyszerű elemi geometrián alapul, miszerint egy adott vastagságú döntött páncéllemezben a lövedéknek hosszabb utat kell megtennie, mint egy azonos vastagságú függőlegesben. A német páncélosok 1942-ig négyszögletű, „doboz” kialakításúak voltak, többé- kevésbe merőleges felületekkel rendelkeztek, amelyek azonban nem nyújtottak kellő védelmet. Az első döntött páncélzatú típus a Pz.Kpfw. V Panther volt, amelynek tervezésekor a szovjet T-34-es szolgált mintául. A döntött páncélzat beváltotta a hozzáfűzött reményeket, így a következő és egyben utoljára kifejlesztett német harckocsi típusnál, a Tiger II-esnél is ezt alkalmazták.
A harcjárművek védettségét nem csak a páncélzat növelésével, hanem a jármű sziluettjének minimalizálásával is lehet javítani. Könnyen belátható, hogy egy alacsonyabb jármű nehezebb célpontot jelent az ellenség tüzérei számára, mint egy magasabb kialakítású. Ebből a szempontból a toronynélküli rohamlövegek és vadászpáncélosok előnyben voltak a harckocsikkal szemben. A védelmet tovább lehet fokozni a további „extra” páncélzat felszerelésével. A tábori műhelyekben gyakran hegesztettek vagy szegecseltek fel ilyeneket. A németek 1943-tól kezdve harcjárműveik egy részét ún. „Schürzennel”, vagyis köténypáncélzattal szerelték fel. Ez 5 milliméter vastagságú páncéllemezekből állt, amelyeket a jármű oldalára illetve egyes típusoknak tornyára szereltek fel, hogy védelmet nyújtson a sérülékeny lánctalpaknak és az oldalpáncélzatnak. A Schürzen kiváló védelmet nyújtott kumulatív gránátok ellen, mivel még azelőtt felrobbantotta a lövedékeket, mielőtt az a főpáncélzathoz ért volna. A háború vége felé az általános anyaghiány következtében a köténypáncélzat acéllemezeit dróthálóra cserélték. A német harcjárművek egy részét 1943 augusztusa és 1944 szeptember között ellátták egy antimagnetikus anyaggal, az ún. zimmerittel.
A tűzerő és a védettség mellett a harckocsik harmadik legfontosabb jellemzője a mozgékonyság. A mozgékonyság jellemzője a sebesség, terepjáró képesség és a hatótávolság. A terepjáró képesség azt mutatja, hogy milyen mértékben képes speciális (mocsaras, homokos, behavazott, stb.) talajviszonyok között haladni, milyen természetes vagy mesterséges akadályokat képes leküzdeni.
A mozgékonyságot sok minden befolyásolja: a motor típusa és teljesítménye, a felfüggesztés típusa és elrendezése, a lánctalp szélessége, az erőátviteli rendszer, stb. A német harckocsiknál többnyire torziós-rugós felfüggesztést alkalmaztak. A német páncélosok egyik különlegessége az átlapolt futógörgők alkalmazása volt. Ezt a megoldást a Panther, a Tiger I illetve a Tiger II típusoknál, valamint ezek különböző változatainál alkalmazták. Az átlapolt futógörgők nagy előnye, hogy a fajlagos talajnyomás kisebb, mivel a jármű tömege nagyobb felületen oszlik meg. A minél kisebb fajlagos talajnyomás javítja a terepjáró képességet, és ezáltal a mozgékonyságot is. Az átlapolt futógörgők legnagyobb hátránya a nehézkes karbantartása. A futógörgőkre általában gumiabroncsokat szereltek, hogy ezáltal csökkentsék a lánctalpak és a görgők kopását és nem utolsósorban, hogy csökkentsék a zajszintet. 1944-től kezdve kezdett elterjedni az abroncsmentes, acélperemű futógörgő. Ezt a megoldást elsősorban az általános anyaghiány kényszerítette ki.
Az erőátviteli tér helyzete szerint két típust különböztethetünk meg. Az egyiknél az erőátviteli tér a páncéltest orr-részében, a másiknál a farrészben van elhelyezve. Az orr-részben történő elhelyezés előnye, hogy sokkal helytakarékosabb, ugyanakkor növeli a jármű magasságát és megnehezíti a lövedékálló forma kialakítását. A legelterjedtebb megoldás, hogy a motort és az erőátviteli tért is a jármű hátuljában helyezik el. Ennek legnagyobb előnye, hogy kevésbé terheli meg a lánctalpat és ballisztikai szempontból is előnyös orr-rész készíthető. A második világháború harckocsijainak többségénél az erőátviteli teret a jármű elejében, míg a motort a jármű végében helyezték el. A német páncélosok kivétel nélkül ezt az elrendezést követték.
A harckocsi „lelke” a motor. A második világháború páncélosait többnyire benzinüzemű motor hajtotta, ez alól talán csak a szovjet T-34-es volt kivétel, amelyet dízelmotor hajtott. A korabeli német harckocsikat a Pz.Kpfw. I Ausf. A kivételével mind Maybach Motorenbau GmbH által tervezett és gyártott motorokkal szerelték fel. Ebben fontos szerepet játszott az is, hogy a cég, és annak vezetője Karl Maybach igen jó kapcsolatban állt a párttal és magával Hitlerrel is. Ez persze nem jelenti azt, hogy az általuk gyártott motorok rossz minőségűek lettek volna, éppen ellenkezőleg. A német harckocsi-motorgyártás legnagyobb problémája talán az volt, hogy nem tudott lépést tartani a harckocsi fejlesztés ütemével. Ennek az lett az eredménye, hogy ugyanaz a Maybach HL 230 típusú 700 lóerős motor hajtotta a 45 tonnás Panther harckocsit, mint például a 70 tonnás Tiger II-est. Míg a Panther számára ez a motor kiváló mozgékonyságot biztosított, addig másfélszer nehezebb Tiger II-es alig volt több egy mozogni képes acélbunkernál.
Minden, ami nem harckocsi
Az előző részben a harckocsikról, a harcjárművek „királyáról” igyekeztünk egy átfogó képet nyújtani a Kedves Olvasónak. A laikusok, vagyis a legtöbb ember számára minden harcjármű, aminek lánctalpa és ágyúja van az egyszerűen csak „tank”, pedig ez -mint ahogy ezt bizonyára a Kedves Olvasó is tudja- távolról sincs így. A „tankok”, vagyis szakszerűbb nevükön a harckocsik csupán a harcjárművek családjának egy kicsiny, de annál fontosabb részét képezik. Ezt jól példázza az a tény, hogy a német hadiipar 1933 és 1945 májusa között 90.644 harcjárművet gyártott összesen, és ennek csupán mintegy harmada, azaz 29.910 volt harckocsi. Mindemellett a harckocsikról eddig leírtak a harcjárművek többségére szintén vonatkoznak. Ebben a fejezetben most a többi harcjárműről próbálunk hasonlóan átfogó képet nyújtani, továbbra is a német irányvonalat tartva szem előtt.
A harcjárműveken belül az egyik legfontosabb kategória a rohamlöveg (Sturmgeschütz). A rohamlöveg, -amelynek eredetileg alapvető feladata a gyalogság közvetlen tűztámogatása- egy tipikusan német harceszköz volt, amely az I. világháborús kísérő lövegek utódaiként beilleszkedtek a németek által elképzelt gyors lefolyású hadjáratok harcászatába. A rohamlövegek sajátossága, hogy a fegyverzetüket forgatható torony helyett a jármű homlokpáncélzatába építették be. Ennek legnagyobb hátrány az volt, hogy a löveg szűk irányzási korlátokkal rendelkezett mind vertikálisan, mind horizontálisan. Nagy előnyük volt viszont, hogy olcsóbbak voltak a hagyományos harckocsiknál. Ezért a háború vége felé egyre inkább ilyen típusú járművekkel igyekeztek pótolni a harckocsi-veszteségeket is. A háború előrehaladtával a rohamlövegek feladatai közt egyre dominánsabbá kezdett válni a harckocsi-elhárítás, míg végül szinte már csak vadászpáncélosként alkalmazták őket. A német hadiipar két rohamlöveg típust fejlesztett ki a háború végéig: a StuG III-ast és a StuG IV-est. A háború végeztével ez a harcjármű-típus „kihalt” és a gyalogság közvetlen tűztámogatásának feladatát az őket szállító lövészpáncélosok vették át.
Külön kategóriát képeznek még a páncélvadászok (Panzerjäger) és a vadászpáncélosok (Jagdpanzer). Noha mindkét típus ugyanazt a célt szolgálja -az ellenséges harckocsik megsemmisítését- a kettő mégsem ugyanaz! A páncélvadászokat sokkal inkább mint önjáró páncéltörő lövegeket lehetne aposztrofálni. Általában korszerűtlen harckocsikat alakítottak át páncélvadászokká azáltal, hogy a torony eltávolítása és a felépítmény módosítása után páncéltörő löveggel fegyverezték fel őket. A páncélvadászok legfőbb „ismertetőjele” a nyitott küzdőtér. Németország számos páncélvadász típust fejlesztett ki a háború folyamán, melyek közül talán a legismertebb a Marder-típuscsalád. A páncélvadászokat a hadvezetés csak átmeneti megoldásnak szánta, amíg el nem készülnek a hatékonyabb vadászpáncélosok.
A vadászpáncélosok kialakításukban sokkal inkább a rohamlövegekre emlékeztetnek. Legfőbb jellemzőjük az, hogy a nagy teljesítményű páncéltörő löveget egy zárt felépítményben helyzeték el, ami sokkal nagyobb védettséget nyújt a jármű kezelőinek, mint a páncélvadászok esetében. A vadászpáncélosok a szovjetek és a Szövetségesek páncélos fölényének kibontakozásával egyre nagyobb szerepet kaptak. A Wehrmacht kötelékében négy jelentősebb páncélvadász típus szolgált: a Jagdpz. 38(t), a Jagdpz. IV, a Jagdpz. V Jagdpanther és végül, de nem utolsósorban a Jagdpz. VI Jagdtiger. A háború utáni évtizedekben ez a harcjármű-kategória is eltűnt a hadseregek fegyvertárából (legalábbis ebben a formájában), és helyét fokozatosan a könnyebb, irányított páncéltörő rakétákkal felszerelt járművek vették át.
Szintén fontos harcjármű-kategóriát képeznek az önjáró lövegek (Selbstfahrlafette) is. Az önjáró lövegek fő feladata a gyorsan mozgó páncélos egységek közvetett tűztámogatása. Ezek lényegében harckocsialvázra szerelt tüzérségi lövegek voltak. A tüzérség mozgékonyságának növelése érdekében fejlesztették ki őket. Ez feltétlenül szükséges volt a Werhmacht számára, hiszen a többségében lóvontatású tüzérség képtelen volt lépést tartani a páncéloshadosztályokkal, ugyanakkor a lovak tartása is sok bonyodalommal járt. A németek két jelentősebb típust hoztak létre a háború alatt: a könnyebb Wespe-t és a nehezebb Hummel-t. Az önjáró lövegek a mai hadseregek arzenáljának is szerves részét képezik.
Egy másik harcjármű-kategóriát alkotnak a felderítő páncélgépkocsik (Panzerspähwagen). A páncélgépkocsik legfőbb feladata a harctéri felderítés. Viszonylag könnyű páncélzatukat gyorsaságukkal kompenzálják. A német haderő a második világháború alatt számos páncélgépkocsi típust alkalmazott, amelyek közül a legjelentősebbek az Sd.Kfz. 221-es, az Sd.Kfz. 231-es és az Sd.Kfz. 234-es típuscsaládok tagjai voltak. Ezek a járművek kettő-, három-, illetve négytengelyes kialakításúak voltak. Rendszerint az öszkerékmeghajtású járművek valamennyi kereke kormányozható volt, ami nagymértékben növelte a manőverező képességüket. A német páncélgépkocsik másik sajátossága volt, hogy a jármű mindkét végén kialakítottak egy-egy vezetőállást. A páncélgépkocsik a mai modern hadseregekben szintén megtalálhatóak.
A légvédelmi harckocsik (Flakpanzer) szintén fontos tagját képezik a harcjárműveknek családjának. A légvédelmi harckocsik lényegében harckocsialvázra szerelt önjáró légvédelmi lövegek. Fő feladatuk, hogy a páncélos egységekkel együtt haladva biztosítsák azok légvédelmét. A Wehrmacht két legfontosabb légvédelmi páncélos típusa a Flakpz. 38(t) és a Flakpz. IV típusok voltak. Ez utóbbi több változatban is készült (Möbelwagen, Wirbelwind, Ostwind, Kugelblitz). Ezeket a típusokat a Szövetségesek nyomasztóan nagy légifölénye hívta életre. Gyorstüzelő gépágyúkkal felfegyverzett légvédelmi harckocsikat ma is számos hadsereg tart rendszerben, noha a rakétás légvédelem egyre inkább háttérbe szorítja őket.
A harcjárművek egyik különleges csoportjába tartoznak a műszaki-mentő harckocsik (Bergepanzer). Ezek a járművek ugyan nem vesznek részt közvetlenül a harci cselekményben, de mindenképpen létfontosságúak minden páncélos alakulat számára. Feladatuk rendszerint a sérült harckocsik elvontatása, de más műszaki jellegű feladat végrehajtásában is részt vesznek. A Wehrmacht legfontosabb és legnagyobb példányszámban készült műszaki-mentő harckocsi típusa a Bergepz. V Bergepanther volt, amelyet a Panther harckocsiból fejlesztettek ki. A műszaki harckocsik ma is fontos pozíciót töltenek be a hadseregek arzenáljában.
A lövészpáncélosok (Schützenpanzerwagen) szintén kulcsszerepet játszottak a második világháború csatamezőin. A lövészpáncélosok feladata a páncélosok mellé rendelt gyalogság szállítása és közvetlen tűztámogatása volt. Ezért különböző változataikat fegyverek széles skálájával szerelték fel. A lövészpáncélosok fegyverzete a géppuskától a lángszórón át egészen a 75 milliméteres lövegig terjedt. A német hadiipar két lövészpáncélos típust fejlesztett ki a Wehrmacht számára: az Sd.Kfz. 250-est és az Sd.Kfz. 251-est. Mindkét típus alvázául a Wehrmachtnál hadrendben álló két féllánctalpas vontató: az Sd.Kfz. 10-es és az Sd.Kfz. 11-es szolgált. A két típusból összesen 21.880 példány épült a háború végéig, vagyis (a harckocsikat nem számítva) a harcjárművek közül lövészpáncélosokból készült a legtöbb. A lövészpáncélosok más formában ugyan, de ma is léteznek és fontos részét képezik a hadseregek páncélos alakulataink.
A Wehrmacht hadrendjében fontos szerepet játszottak a különféle féllánctalpas vontatók (Zugkraftwagen), amelyek ugyan nem tartoznak a szorosabb értelemben vett harcjárművek közé, de mindenképpen érdemes és szükséges velük foglalkozni. A féllánctalpas vontatók feladata elsősorban a tüzérségi eszközök vontatása volt, de léteztek más, speciálisabb feladatkörű típusok is. A féllánctalpas járművek kialakulásának összetett okai voltak. Mivel a hagyományos gumikerekes tehergépkocsik nem voltak képesek elég nagy vonóerő kifejtésére és terepjáró képességük sem felelt meg a követelményeknek, a teljesen lánctalpas kialakítású járművek pedig túl bonyolultak és drágák voltak erre a célra, ezért egy köztes megoldást kellett találni. Ezt a megoldást jelentették a féllánctalpasok. A német cégek hat különböző vontató típust fejlesztettek a Wehrmacht számára. Ezek méretükben és a vontatható teher nagyságában tértek el egymástól. A vontatók nevében szereplő, tonnában megadott érték minden esetben a vontatható tömeg nagyságára utal. A legkönnyebb típus az „1 tonnás” Sd.Kfz 10 (Zugkraftwagen 1 t) volt, míg a legnehezebb a „18 tonnás” Sd.Kfz. 9 (Zugkraftwagen 18 t) vagy közismertebb nevén a „Famo” volt. Készültek féllánctalpas vontatók még 3, 5, 8 valamint 12 tonnás kategóriában is. A különböző vontató típusoknak számos specifikus változata létezett. A féllánctalpas vontatók a háború utáni évtizedekben lassan eltűntek a hadseregek arzenáljából, és helyüket a lánctalpas és az összkerékmeghajtású járművek vették át. Az önjáró tüzérségi eszközök elterjedésével az igény is jelentősen csökkent a tüzérségi vontatókra.
A fent bemutatottak mellett sok más harcjármű típus is szolgált a Wehrmacht kötelékében a háború alatt, de ezek nem játszottak jelentős szerepet a háború lefolyásában és kimenetelében. Ezért ezeket az eszközöket most csak felsorolás szintjén említjük a teljesség igénye nélkül. Az egyik ilyen kategóriába tartoznak a hídvető harckocsik (Brückenleger), amelyekből összesen 22 példány készült 1940-ig bezárólag, amikor is gyártásukkal felhagytak. Egy másik harcjármű kategória a lángszórós harckocsik (Flammpanzer) csoportja, amelyekből (mindent típus beleszámítva) összesen 285 példány épült. A lángszórós harckocsik harcértéke nem volt jelentős. Tüzérségi megfigyelő harcjárművekből (Beobachtungswagen) 1312 darab készült összesen.
by RB
Hozzászólások
