FlaK 18, FlaK 36, FlaK 37, FlaK 41, FlaK 37/41, PaK 43, PaK 43/41

Szerző: RB
Minden jog fenntartva! A cikk bármely részletének felhasználásához a szerzőtől kell emailben engedélyt kérni!

Fejlesztés

Valószínűleg a német 8,8 centméteres lövegek voltak a második világháború legismertebb tüzérségi eszközei. A frontvonal két oldalán állók körében egyaránt mély benyomást tettek. De mi is volt valójában a német „acht-koma-acht”, vagy ahogy a Szövetségesek nevezték, a „88-as” hírnevének titka? Miként született meg ez a legendás löveg? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ adni az alábbiakban.
A 8,8 cm-es légvédelmi lövegek története az első világháborúig, egészen pontosan 1916-ig nyúlik vissza, amikoris a német haderőnél egy 8,8 cm-es löveget rendszeresítettek légelhárító szerepkörben. A lövegeket egy négy kerekű pótkocsira építették és teherautókkal vontatták, nagy mobilitást kölcsönözve ezzel nekik. A lövegek feladata a német állásokat és városokat bombázó léghajók elleni harc volt. A korabeli vadászgépek nem tudták elérni a léghajók repülési magasságát, így az egyedüli hatékony védelmet a gránátjaikat nyolc-tízezer méteres magasságba is eljuttató légvédelmi lövegek nyújtották. Ebben a korszakban született a második világháború során közismerté vált elnevezés: a FlaK vagyis a Fliegerabwehr Kannone, ami magyarul légvédelmi löveget jelent.
A háborút követően az 1919-es versailles-i békeszerződés jelentősen korlátozta Németország fegyverkezési lehetőségeit. Ennek kijátszására – a német kormány támogatásával – 1921-ben titkos megállapodás született Németország egyik legnagyobb fegyver gyártója, a Krupp-művek, valamint a svéd Bofors vállalat között. A megegyezés értelmében a Krupp-művek átadja a svédeknek az általa valaha tervezett és gyártott lövegek licencjogait, cserébe a Krupp igénybe veheti a Bofors svédországi tervező és fejlesztő létesítményeit, amelyek kívül estek az antat fegyverzet-ellenőreinek látókörén.

Az együttműködés rendkívül előnyös volt mindkét fél számára, de különösen nagy előnyt jelentett Németországnak: titokban folytathatták a fegyverkezést – a készülödést egy újabb háborúra. 1928-ra a Krupp Svédországban tevékenykedő tervezőgárdája előállt egy új, nagy torkolati kezdősebességű, félautomata légvédelmi löveggel, amelyet az elöző háború sikeres konstrukciójához hasonlóan 8,8 cm-esre terveztek. 1931-ben a tökéletesített, végleges terveket a Krupp esseni központjába viték, hogy felkészüljenek a gyártásra, amelynek megkezdése azonban csak 1933-ban a náci hatalom átvétel, és a versailles-i békeszerződés korlátozásainak felrúgását követően nyílt lehetőség.

FlaK 18

Az új légvédelmi löveget 8,8 cm FlaK 18 jelzéssel állítoták hadrendbe a Reichswehr alakulatainál 1934-ben. A löveget egy kereszt-alakú lövegtalpra építették, amelyen a löveget 360 fokban körbe lehetett forgatni. Szállításhoz a FlaK 18-at pár perc alatt egy négy kerekű trailerhez lehetett rögzíteni. A löveget elektromos áram segítségével lehetett elsütni, amelyet követően az üres lőszerhüvelyt a szerkezet önműködően kivetette, készen állva egy újabb lövedék befogadására. Ennek a félautomata mechanizmusnak köszönhetően a 8,8 cm-es légvédelmi lövegek tűzgyorsasága elérte a percenkénti 15-20 lövést. A FlaK 18-asok első harci bevetésére a spanyol polgárháborúban (1936-1939) került sor, ahol is a Francisco Franco tábornok vezette „nemzetiek” oldalán harcoló német Kondor Légió (Legion Kondor) egységei vetették be sikeresen. Itt fordult elő elsőízben, hogy harckocsik ellen is alkalmazták a német légvédelmi lövegeket. A rendhagyó alkalmazás nem volt oktalan: a 8,8 cm-es német lövegek közel 10 kg-os gránátjai nagy torkolati kezdősebességük következtében könnyűszerrel tépték darabokra a korszak kis méretű páncélosait. (Vegyük figyelembe, hogy a korszak páncélelhárító eszközeinek űrmérete típustól függően 7,92-47 mm között változott, valamint a korabeli páncélosok tömege is ritkán haladta meg a 10-12 tonnát…) A harcok során azonban fény derült a FlaK18-as néhány hiányoságra, amelyet orvosolni kellett: szükségessé vált a löveg tűzkésszé tételéhez szükséges idő lerövídítése, vagyis lehetővé kellett tenni, hogy a négykerekű szállítóplatformról még rövidebb idő alatt lehessen „leereszteni” a löveget. A másik jelentősebb problémát az jelentette, hogy cső viszonylag hamar túlhevült a löveg nagy tűzgyorsaságának következtében.

FlaK 36

A hiányosságok egy továbbfejlesztett 8,8 cm-es légvédelmi löveg megalkotására késztette a Krupp mérnökeit. Ennek a fejlesztő munkának lett az eredménye a 8,8 cm FlaK 36 jelzésű löveg, amely 1937-ben állt rendszerbe a Wehrmacht különböző alakulatainál. A FlaK 36-os két lényeges szempontból különbözött elődjétől: a lövegcsövet egy több szekcióból állóra cserélték, amely jobban bírta a hőterhelést, valamint a konstrukciót úgy alakították át, hogy a csövet könnyen és gyorsan lehessen cserélni. A gyorsabb tűzkésszé tétel érdekében a lövegek négykerekű szállító platformját is lecserélték egy újabb konstrukcióra, amely az Sd.Ah 201 jelzést viselte. Az új platform lehetővétette, hogy szükség esetén a löveg a „kerekein állva” is bevethető legyen, vagyis anélkül, hogy a trailerről leeresztenék és kereszt-alakú lövegtalpra állítanák. Mindez tovább növelte a bevethetőséget és a mobilitást, ugyanakkor csökkentette a löveg pontosságát és találati valószínűségét. 1938-tól kezdve az „öregebb” FlaK 18-asok egy jelentős részét is a Sd.Ah 201-es trailerekre szerelték át.

FlaK 37

1938-ban debütált a 8,8 cm-es légvédelmi löveg-család újabb tagja: a 8,8 cm FlaK 37. Ez a löveg csupán annyiban különbözött elődjétől, hogy modernebb tűzvezető rendszerrel (Übertragungster 37) látták el, mivel a FlaK 37-est sokkal inkább légvédelmi feladatkörre optimalizálták, mint elődeit.

A 8,8 cm-es légvédelmi lövegek kezelőszemélyzete 11 főből állt: 2 irányzóból (egyik a vízszintes, a másik a függőleges irányzásért volt felelős), 1 gyújtó-beállítóból, 1 töltőből, 5 lőszerhordóból, 1 löveg parancsnokból, valamint 1 sofőrből állt. Ez utóbbi a 8,8 cm-es lövegek vontatásához használt Sd.Kfz. 7 típusú féllánctalpas vontatót vezette.
1940-től kezdődően a 8,8 cm-es légvédelmi lövegeket egy 8 milliméter vastagságú, enyhén döntött lövagpajzzsal látták el. A lövegpajzs feladata a szeméyzet védelme volt abban az esetben, ha a frontvonalhoz közel tevékenykedtek. Ha nem volt rá szükség, – mert például mélyen a hátországban láttak el légvédelmi feladatot – a löveglövegpajzsot könnyedén le lehetett szerelni, nagyobb mozgésteret engedve ezzel a kezelőknek.
1944 augusztusában 10 704 darab 8,8 cm-es FlaK 18, FlaK 36 illetve FlaK 37 típus löveg állt szolgálatban a német fegyveres erőknél.

A 8,8 cm-es lövegekhez rendszeresített gránátok

A 8,8 cm-es lövegekhez számos lőszer típust rendszeresítettek. A lőszerjavadalmazás jelentős részét rendszerint repeszgránátok alkották, légvédelmi lövegről lévén szó. A 8,8 cm Sprgr. Patr. L/4,5 típusú repeszhatású lőszer tömege 14,7 kg volt, amelyből maga a lövedék (a gránát) 9 kg-ot tett ki. A gránátot időzített és csapodó gyújtóval egyaránt ellátták. Ez a 8,8 cm lőszertípus egyaránt alkalmas volt földi és légi célok elleni bevetésre, noha alapvetően légelhárító szerepkörre tervezték. Repülőgépekre 13 méteres közelségben robbanva rendszerint végzetes volt, de a robbanástól 90 méter távolsára lévő gépeket is komolyan megrongálhatta. A 8,8 cm Sprgr. Patr. L/4,5 jól beváltotta hozzáfűzött reményeket, így kisebb módosításokkal ugyan, de a háború végéig ez maradt a „88-asok” szabvány repeszgránát típusa.

A légvédelmi lövegekhez a 8,8 cm Pzgr. Patr. jelű páncéltörő gránátot is rendszeresítették. Ez a lőszertípus 100 méteren 98-, 1500 méteren pedig 78 milliméternyi homogén acélpáncélzat átörésére volt képes merőleges becsapódás esetén. A 8,8 cm Pzgr. Patr.-t még a háború elején a sokkal hatékonyabb 8,8 cm Pzgr. Patr. 39 jelű páncéltörő gránáttal kezdték felváltni. Ez gránát 100 méteres távolságból 128-, míg 1500 méteres távolságból 97 milliméternyi homogén acélpáncélzat átörésére volt képes merőleges becsapódást feltételezve. A szovjet nehéz harckocsikkal való tálálkozást követően a németek nagy métékű lőszer fejlesztésbe kezdtek. Ennek eredményként 1942-ben rendszeresítették a volfram-karbid kemény-maggal ellátott 8,8 cm Pzgr. Patr. 40 típusú páncéltörő gránátot, melynek 1944-ig, a IS-2 nehéz harckocsik megjelenéséig egyetlen szövetséges harckocsi sem tudott ellenálni. A Pzgr. Patr. 40 100 méteres távolságból 185, míg 1500 méteres távolságból 123 milliméternyi homogén acélpáncélzat átütésére volt képes merőleges becsapódást esetén. Mivel Németország volfram készletei igen alacsonyak voltak, és ez a fém nélkülözhetetlen volt a repülőgép gyártásban is, a Pzgr. Patr. 40 meglehetősen ritka lőszer volt. Gyártásával 1944-ben végleg felhagytak. Létezet még egy kumulatív töltetű páncéltörő gránáttípus, a 8,8 cm Hl.G. Patr. 39 Flak. Ez a lőszer lőtávolságtól függetlenül 90 milliméternyi páncélzatot tudott átütni. Nem volt túl népszerű a tűzérek körében: sokszor megbízhatatlannak bizonyult, és páncéltörő képessége is elmaradt társaitól.

A fent felsorolt lőszertípusok mellett létezett még egy világítógránát is (8,8 cm Leucht-geschoss L/4,4), amely kilövés után egy kis ejtőernyőn leereszkedve világította meg néhány percig a harcteret.
Az 1940-ben érvényben lévő hadrend szerint egy 8,8 cm-es légvédelmi löveg lőszer-javadalmazása 400 repeszgránátból és 100 páncéltörő gránátból állt. Természetesen ezek csak „elméleti” értékek mivel a háború előrehaladtával a lőszerhiány egyre ritkában tette ezt lehetővé.

A FlaK 18/36/37 típusú lövegekhez a lőszereket (88 x 570 mm) háromféle tároló rekeszben tárolták, illetve szállították:

1. Vessző fonatból készült tároló „kosárban”, amely a 3 lőszerrel együtt 56 kg-ot nyomott
2. Faládában, amely a 3 lőszerrel együtt 60 kg-ot nyomott
3. Vékonyfalú acél konténerben, amely csupán egyetlen lőszert tartalmazott – tömege 20 kg volt

A FlaK 41 illetve a FlaK 41/37 típusú lövegekhez a lőszereket (88 x 855 mm) kétféle tároló rekeszben tárolták, illetve szállították:

1. Faládában, amely a 2 lőszerrel együtt 50 kg-ot nyomott
2. Vékonyfalú acél konténerben, amely csupán egyetlen lőszert tartalmazott – tömege 25 kg-ot volt

A lövegek kezelői mindig ügyeltek rá, hogy a lőszereket megfelelő körülmények között tartsák, nehogy az érzékeny gyújtószerkezet meghibásodjon – csak közvetlenül a felhasználás előtt emelték ki őket a tároló rekeszekből

FlaK 41

1939-ben a Heer-től a Luftwaffe hatáskörébe került a birodalom légvédelme. A Luftwaffe pedig bejelentette igényét egy nagyobb teljesítményű 8,8 cm-es légvédelmi lövegre. Ennek eredményeként 1942-re a Rheinmetall kifejlesztette a L/71 csőhosszúságú 8,8 cm FlaK 41 jelzésű löveget. Az új légvédelmi löveg gránátjait 15 000 méteres magasságba volt képes kilőni (ami a közel másfélszerese a korábbi modellek 10 600 méteres teljesítményének), tűzsebessége pedig elérte a 20-25 lövés/percet. FlaK 41-es igen bonyolult eszköz volt: viszonylag gyakran meghibásodott, és nagy volt a karbantartási igénye is, ezért szinte csak és kizárólag Németországon belül alkalmazták légelhárító szerepkörben. Szintén a konstrukció bonyolultságanak eredményeként a gyártás csak 1943-ban kezdődött, és üteme viszonylag alacsony szinten maradt. 1944 augusztusában mindössze csak 157, 1945 januárjában pedig 318 FlaK 41-es állt szolgálatban a német fegyveres erőknél.
A 8,8 cm-es légvédelmi löveg-család utolsó tagja a FlaK 37/41 jelzésű löveg volt, amely nem volt más, mint a FlaK 41-es légvédelmi lövegnek a FlaK 37-es trailerére (Sd.Ah 201) szerelt változata. Ebből a típusból azonban csak 13 példány készült.

Önjáró 8,8 cm-es lövegek

A „88-asok” egyik legnagyobb hátrányának az alacsony mozgékonyságuk számított. Ennek megoldására számos önjáró változatot terveztek a német mérnökök. Ezek közül csupán három jutott el a sorozatgyártásig.
1938-ban a Heereswaffenamt 30 darab FlaK 18-assal felfegyverzett Sd.Kfz. 8 jelzésű féllánctalpas járművet rendelt a Daimler-Benz vállalattól. Mivel a 8,8 cm Flak 18 auf Zgkw 12t jelzésű önjáró légvédelmi lövegeket páncélvadászként kívánták alkalmazni, így a féllánctalpasok a hadsereg 525., 560. valamint a 605. páncélvadász-osztályához kerültek. (Panzerjäger-Abteilungen 525, 560, 605).
1940-ben 15 darab FlaK 18-assal felfegyverzett Sd.Kfz. 9 jelzésű féllánctalpas nehéz vontató készült a FAMO vállalatnál. A 8,8 cm Flak 18 auf Zgkw 18t jelzésű féllánctalpas jármű vezetőfülkéjét az Sd.Kfz. 7-eshez hasonló páncélzattal látták el. 1942-ben a Luftwaffe és a Heer fegyverügyi hivatala 112 darab 8,8 cm Flak 37 auf Zgkw 18t rendelt. Az első 14 példány leszállítása után (1943. júnus-július) azonban a rendelést törölték.

Létezett még egy kevéssé ismert önjáró változat, amelyet a VOMAG gyártott. Ez a különleges légvédelmi harceszköz egy 9 tonnás VOMAG tehergépjármű-alvázra épült, és erre került rá a FlaK 36-os löveg. A három tengelyű jármű több mint 10 méter hosszú volt, egy 6 hengeres VOMAG dízelmotor hajtotta meg, teljesítménye 150 LE volt. 40 literes üzemanyag-fogyasztás mellett 90 km/óra sebesség elérésére volt képes.

Bevetésen a harcjármű összsúlya – a löveggel, 400 liter üzemanyaggal, és 72 lőszerrel együtt – elérte a 19 tonnát is, tehát jelentősen túl volt terhelve. A védettséget 10 mm vastag páncéllemezek látták el.
A VOMAG-FlaK légvédelmi járműtípust 1940-ben kezdték el gyártani a tervezett Führerbegleit-Flakabteilung számára. A tervek szerint 3 üteget állítottak fel, ütegenként 4 löveggel ellátott harci járművel, 2 bemérő- ill. parancsnoki járművel. Ehhez jött még 1-2 felépítmény nélküli jármű szállítási célra. 1943 elején egy negyedik VOMAG-FlaK üteget is felállítottak. Minden üteghez hozzárendeltek még 2 db 2 cm-es FlaK 38-at Sd.Anh. utánfutóval. Egy üteg legénysége 4 tisztből, 25 altisztből, és 153 közkatonából állt.

Az egység taktikai jelzése egy körbe foglaltatott, égre célzó térdelő íjász volt. E jelzés ütegek szerint különböző színezetet kapott: 1. üteg – fehér, 2. üteg – piros, 3. üteg – sárga, 4. üteg – kék.
1941 tavaszán ezekkel a harceszközökkel felszerelve Drezdában megalakult a 1. Abteilung des Flakregiments 42, avagy hivatalos jelöléssel: I./42 (mot.S.). Mivel a franciaországi hadjárat után már nem volt igény Führerbegleit-Abteilung-ra, az egység a felső vezetés tartalékában állt, konkrétan a Berlinből irányító Luftwaffenbefehlshaber Mitte alatt. 1944 augusztusában Romániába vezényelték őket, a román kiugrás megakadályozására. Az egység részt vett a Romániától Magyarországig tartó visszavonuló harcokban, novemberben hozzárendelték őket a Flakregiments 40-hez, mint 1. Abteilung. Az egységet végül a budapesti bekerítésben morzsolták szét.

1942-ben a német mérnökök egy új önjáró löveg-platform fejlesztésébe kezdtek. A Grille 10 jelzésű eszközből 1942-ben három prototípus épült, amelyeket 8,8 cm-es FlaK 37-es lövegekkel fegyvereztek fel. Az így létrehozott önjáró légvédelmi lövegeket Versuchsflakwagen für 8,8 cm FlaK 37 elnevezéssel látták el. 1944-ben mindhárom prototípust FlaK 41-esre fegyverezték át, és Versuchsflakwagen für 8,8 cm Flak 41 elnevezéssel illeték. Ugyanebben az évben az egyik járművet „visszafegyverezték” FlaK 37-esre és csapatpróbára küldték Olaszországba. Az egyetlen tűzkeresztségen áteső Grille 10-es a 26. páncéloshadosztály kötelékébe tartozó 304. önjáró légvédelmi tüzérosztálynál (Heeres Flakartillerie Abteilung (Sf.) 304) teljesített szolgálatot egészen megsemmisüléséig. A Grille 10-es sorozatgyártására sohasem került sor.

PaK 43

Habár kétség kívül a „88-asok” kiemelkedő képességeik révén jelentős szerepet játszottak a háborúban, számos hiányosságal rendelkeztek – különösen ha földi célokkal kellet megküzdeniük. Az egyik legnagyobb hiánoysságuk a viszonylagos pontatlanságuk volt, amely mozgó páncolosok elleni alkalmazás esetén komoly problémát okozhatott. Ez azoban érthető, hiszen ezeket a eszközöket „terület-szóró” fegyvernek tervezték, vagyis arra, hogy a repülőgépek elé – tömegesen bevetve – repesz-felhőt terítsenek. A „88-asok” pontatlanságukat általában nagy tűzsebeségükkel és jelentős átütőerjükkel ellensúlyozták. A másik problémát a lövegek ormótlan mérete és tömege jelentette, ami megnehezítetette a mozgatást és az álcázást – ez utóbbi különösen fontos volt földi célok esetén.

A fent említett hiányosságok kiküszöbölésére indított fejlesztés végeredménye egy 8,8 cm-es páncéltörő-löveg, a PaK 43-as lett. Ez a löveg sokban különbözött FlaK-októl, ugyanakkor egyenesági leszármazottja volt azoknak. Magaságga mindössze 1,73 méter volt, így könnyen lehetett álcázni. L/71-es csőhosszúsága pedig nagy kezdősebeséget és ezáltal jelentős páncélátütő-képességet biztosított lövedékeinek: a 10,4 kg tömegű és 1000 m/s kezdősebességű 8,8 cm Pzgr. Patr. 39 jelű páncéltörő gránáttal 100 méteren 203, 1500 méteren pedig 148 milliméternyi homogén acélpáncélzat átörésére volt képes merőleges becsapódás esetén. A PaK 43-as „megörökölte” elödei kereszt-alakú lövegtalpát és a hozzá kapcsolható négykerekű hordozóeszközt. Ez a konstrukció azonban jelentősen csökkentette a löveg mobilítását, ezért 1944-től kezdödően a PaK 43-as lövegeket a 10,5 cm-es le.FH 18 típusú könnyű tarckok egytengelyes (kétkerekű) lövegtalpára szerelték. Ez a változat a PaK 43/41-es jelölést kapta.

A 8,8 cm-es páncéltörő lövegek így is nagyon nehézkesek voltak: kisebb testvéreikkel ellentétben (PaK 40, PaK 38, stb.) emberi erővel szinte mozdíthatatlanok voltak. (A 3700 kg tömege két és félszerese volt a 7,5 cm-es PaK 40-esnek). A páncéltörő lövegek mobilitásának növelésére az egyik legjobb megoldást az „önjárósítás” jelentette, vagyis a lövegeket harckocsi illetve egyéb gépesített alvázakra szerelték. A legsikeresebb PaK 43-as lövegekkel felszerelt harcjármű típusok az Elefant és a Nashorn elnevezésű páncélvadászok, valamint a Jagdpanther nevet viselő vadászpáncélosok voltak. Prototípus szinten létezett egy Sd.Kfz. 251 lövészpáncélos alvázának felhasználásával épült 8,8 cm-es önjáró páncéltörö löveg is, ez azonban sohasem került sorozatgyártásra.

8,8 cm-es harckocsi lövegek

A 8,8 cm-es űrméret a harckocsi fejlesztőket is „megihlette”: a legendás Tiger I harckocsi L/56-os KwK 36 jelzésű harckocsilövege egyenesági „leszármazottja” a FlaK 36-osnak. A szintén híres Tiger II harckocsi („Királytigris”) KwK 43 jelzésű L/71-es csőhosszúságú lövegét pedig (a PaK 43-ashoz hasonlóan) a FlaK 41-esből fejlesztették ki. Az L/71-es csőhosszúságú löveg a legnagyobb tűzerejű német harckocsivá tette a Tiger II-est. A 8,8 cm-es, L/71-es csőhosszúságú lövegekkel felfegyverzett harckocsik és önjáró lövegek a német erőkkel szemben álló legnehezebb páncélost, az IS-2-est is képes volt 1500 méternél nagyobb távolságról megsemmisíteni. Mindemellett ezen német harcjárművek tűzsebessége és találati pontosága is felülmúlta az IS-2-es hasonó paramétereit – a többi Szövetséges harceszközről nem is beszélve.

Harctéri alkalmazás: a 88-asok szerepe a Birodalom légvédelmében

Németország már az első világháborúban is számos légvédelmi tüzéralakulattal rendelkezett, a versailles-i békeszerződés viszont minden ilyen jellegű fegyverzet birtoklását megtiltotta. A légvédelmi alakulatokat a Reichswehr teljes titokban, 1928 során állította fel szállító-egységeknek álcázva. Hivatalosan az alakulatok a Német Sportrepülő Szövetség részét képezték. Hitler 1933-as hatalomra kerülése után nem sokkal megalakult a Légügyi Minisztérium, amely valójában a titkos német légierő (Luftwaffe) fedőszerveként funkcionált. A légvédelmi alakulatok eleinte a szárazföldi haderőhöz tartoztak, de a földi légvédelem és a vadászvédelem integrációjának érdekében hamar átkerültek a Luftwafféhoz. Alig négy év alatt 115 légvédelmi tüzérosztály (FlaK-Abteilung) jött létre a repülőterek, stratégiai fontosságú helyek és a német hadsereg védelmére. 1941-ig ez a szám 841-re nőtt. A légvédelmi tüzérség a feladatai szempontjából két részre oszlott: a Reich városainak, gyárainak, üzemeinek stb. védelmét a helyhez kötött, ún. „pontvédelmi” egységek látták el, míg a frontokon harcoló, állandóan mozgó hadseregek védelmére önjáró légvédelmi tüzrosztályokat alkalmaztak. Az utóbbiak a háború során végig a harcok sűrűjében küzdöttek, és a fegyvernem krémjének számítottak.
A német légvédelmi egységeket négy kategóriába osztották: Schwere (nehéz: 8,8 cm – 12,8 cm űrméretű fegyverzettel felszerelt), Leichte (könnyű: 2 cm – 5 cm űrméretű fegyverzettel felszerelt), Gemischte (vegyes, vagyis könnyű és nehéz lövegekkel egyaránt rendelkezett) and Scheinwerfer (kereső fényszórókkal felszerelt egység). Ezeket mobilitásukat tekintve tovább kategórizálták: motorizált, félig-motorizált, és statikus kategóriákba sorolták.
A Luftwaffe kötelékében egy nehéz lövegekkel (pl. 8,8 cm-es FlaK18/36/37/41) felszerelt üteg (Batterie) 1939-ben 4 lövegből, egy aggregátorból, egy távolságmérő műszerből, „hanglokátorból” (nem minden esetben), valamint kereső fényszórókból állt. A lövegeket egy 50×50 méteres képzeletbeli négyzet négy sarkában helyezték el. Az aggregátor, valamint az irányzást segítő műszerek a négyzet közepére kerültek.
1941-ben a lövegek ütegenkénti számát 6-ra emelték, és kör alakban helyzték el őket, a támogató eszközöket (aggregátor, távolságmérő) a kör közepére telepítették. Néhány esetben a hatodik löveg is a kör közepére került.
1942-ben lépett szolgálatba az első radar készülék, amely nagymértékben javította német légvédelem hatékonyságát. 1943-tól kezdve a lövegek ütegenkénti számát ismét növelték: egy ütegbe 8 nehéz löveg tartozott. Ez a szervezeti forma a háború végéig fennmaradt. A keresőfényszórók is fontos szerepet játszottak az éjszakai támadások elhárításában. Ezeket rendszerint a lövegektől távolabb telepítették, mivel vonzó célpontot jelentettek a ellenséges bombázók lövészei számára. 1944-től kezdődően a fontosabb célpontok körzetében több légvédelmi üteget összevonva úgynevezett Grossbatterien-t vagyis „nagy ütegeket” hoztak létre. Ezekben a nagy ütegekben 16, 24 vagy akár 36 nehéz légvédelmi löveg szolgált.
A könnyű lévédelmi lövegekre (2 cm – 5 cm) más szervezeti forma vonatkozott, de ezzel részletesebben ebben a cikkben nem foglalkozunk.
Mint már fentebb szó volt róla, léteztek mobil és statikus légvédelmi alakulatok. Minden esetben igyekeztek azonban a légvédelmi lövegek számára biztonságos, az alkulat mobilitásától függően többé-kevésbé jól kiépített lövegállásokat létrehozni. A német terminológia négy különböző lövegállást különböztetett meg:

Feldmässig: a löveget nyílt terepen (pl.mező, út, stb.) teszik tűzkész állapotba, bármiféle földsánc vagy egyéb védelmet nyújtó építmény nélkül. Sok esetben még a kerekes hordozó platformról sem engedik le.

Feldmässiger Ausbau: a löveget leengedik a hordozó platformról, és köré sáncot emelnek földből, hóból, kőből, vagy esetleg homokzsákokból.

Verstärkter Feldmässiger Ausbau: fa, tégla, beton lövegállást emelnek a lövegek számára, illetve részben a földbe süllyesztik azokat; ezenkívül a szeményzet részére is fedezékezt építenek a közelben (rendszerint föld-fa bunkert).

Ständiger Ausbau: erős vasbeton erődítményt építenek a löveg számára. Ezt a megoldást teljesen statikus légvédelmi egységek esetén alkalmazták. (Például egy város ill. fontos üzem védelmére telepített légvédelmi egységek számára építettek hasonló „FlaK-bunkereket”.)

A Birodalom légterét védő ütegeket rendszerint három zónába telepítették:

1. Gyülekezési zóna: a Szövetséges légierők Angliából felszálló gépei a La Manche-csatorna, Hollandia, illetve Belgium határolta terület fölött gyülekeztek, illetve rendeződtek hatalmas, több száz gép alkotta kötelékekbe. E terület légteréből indultak németországi célpontjaik felé. A német légvédelem a gyülekezési zónában mérte az első csapást a kötelékekre. Számos bombázó sérülései miatt még azelőtt kénytelen volt hazatérni, hogy belépett volna a Birodalom légterébe.
2. Bombakioldási övezet: a védelem második vonala a bombák kioldási övezete volt. Elemi fizikai ismeretekkel is tudható, hogy a 300-400 km/h sebeséggel haladó bombázókról kioldott bombák parabolikus pályán zuhannak, vagyis a célpont előtt jó néhány kilométerrel kell őket kioldani ahhoz, hogy találatot érhessenek el. A kioldási övezetben elhelyezett lövegek fő feladata az volt, hogy megzavarják a bombázókat, és azok eltévesszék a célt. Ezt sokkal könnyebb volt elérni, mint a bombázókat megsemmisíteni.
3. Célpont: az utolsó védelmi vonalat a védendő objektum (pl. fontos gyár, vasúti csomópont, stb.) közvetlen közelébe telepített ütegek jelentették. Ezek elsődleges célja a bombáiktól már megszabadult, fölöttük áthúzó bombázók megtizedelése volt.

A mobil (motorizált – mot.) légvédelmi alakulatok nehéz ütegeit féllánctalpas tüzérségi vonatókkal mozgatták. A 8,8 cm-es légvédelmi lövegek vontatására a 8 tonna vontatókapacitású Mittlerer Zugkraftwagen 8t (Sd.Kfz. 7) járművet használták. Minden üteg minden egyes lövegéhez tartozott egy vonató, valamint ütegenként további kettő, amelyek a lőszer-utánpótlást szállították, illetve tartalékot képeztek. A motorizált egységeket nemcsak a hadsereg alakulatai, hanem a Luftwaffe légvédelmi erői is használták. A repülőkötelékek célpontjait azok repülési irányából még azelött meg lehetett jósolni, mielőtt elérték volna a Birodalom légterét. Ebben nagy szerepet játszottak Németország, illetve a megszállt nyugati államok területét behálozó radar állomások. Ha világossá vált a Csatorna térségében gyülekező kötelék valószínűsíthető célpontja, riadóztatták a körzetben állomásozó mobil légvédelmi alakulatokat, akik mozgékonyságukat kihasználva a potenciális célpont térségébe, illetve a kötelék feltételzett útvonala „alá” siettek. Ezzel a módszerrel a tűzerőt mindig oda koncentrálhatták, ahol a legnagyob szükség volt rá. Eme taktika alkalmazását nagyban megkönnyítete az, hogy a Szövetséges légierők mindig ugyanazokat az útvonalakat használták, mivel bombákkal megterhelt gépeik hatósugara a lehető leggazdaságosabb útvonalra (vagyis nagyjából az „egyenesre”) kényszerítették őket – kitérő manőverkre nem volt mód.

A légvédelmi lövegek hatékonysága a kor techikai színvonalából adódóan meglehetősen alacsony volt: a korabeli légvédelem sokkal inkább a lövegek nagy számára, mintsem azok pontosságára épített. 1942-ben átlagosan 4057 nehéz légvédelmi gránátra (pl. 8,8 cm) volt szükség egy bombázó lelövéséhez. Ez az arány 1944-re 3350-re csökkent. Az egy bombázó lelövéséhez szükéges átlagos lőszermennyiség 1944-ben 268 ezer birodalmi márkába került, ami nagyjából megegyezik egy Panther harckocsi előállítási költségével. A légvédelmi tüzérség hatékonyságát a lövegek számának növelésével igyekeztek javítani. 1944 januárjában már 20 625 légvédelmi löveg őrizte a Birodalom légterét (ebből 7 941 nehéz-, 12 684 pedig könnyű löveg volt)
A havi átlagos lőszer fogyasztás az 1942-es félmillióról 1944 decemberére 3 175 400-re emelkedett. 1944-ben már több mint kétmillió ember szolgált a légvédelmi alakulatoknál – iskolás gyerekeket, nőket, hadifoglyokat éppúgy alkalmaztak, mint sorozott katonákat. Az 1944-es teljes német lőszertermelés 20%-a, míg a tüzérségi eszköz gyártás 30%-a a Birodalom légvédelmét szolgálta.
Az alacsony hatékonyság ellenére a Szövetségesek légi veszteségeinek jelentős részét a légvédelmi lövegek okozták. 1944-ben a Birodalmat védő légvédelmi lövegek 3501 amerikai bombázót lőttek le, ami csupán 600-al kevesebb a vadászgépek okozta veszteségeknél. A légvédelem néha kiemelkedő eredményeket ért el: 1944 március 24-én a Berlint támadó brit bombázók közül ötvenet(!) lőttek le, további 22-vel az éjszakai vadászok végeztek. Ugyanez év novemberében a Merseburgot támadó B-17-esek közül 56 került veszteséglistára a német légvédelemnek köszönhetően.

Harctéri alkalmazás: a 88-asok páncélvadász szerepkörben

A hadsereg főparancsnoksága (OKH) sohasem tudott megbékélni azzal, hogy az összes légvédelmi egység a légierő fennhatósága alá került, ezért 1941-ben a Waffen-SS-szel együtt lehetőséget kapott saját légvédelmi alakulatok felállítására. A 8,8 cm-es ágyúkkal, valamint 2 illetve 3,7 cm-es könnyű légvédelmi fegyverekkel felszerelt egységeket a gyalogos-, páncélos-, gépkocsizó-, és páncélgránátos hadosztályoknak rendeltek alá. Mindemellett persze a légvédelmi egységek fegyverzetét, lőszereit, felszerelését, valamint az alkalmazott harcászati eljárásokat és elméleteket, a kiképzést, és a szervezeti felépítést érintő kérdések továbbra is a Luftwaffe hatáskörébe tartoztak. A Heer légvédelmi egységeit is a fentebb leírt szervezeti forma szerint állították össze.

Az „Acht-koma-Acht”, és a hozzá hasonló légvédelmi fegyverek kezelése komoly szakértelmet követelt meg a kezelőktől, hogy az állandóan változó, komplex harchelyzetben a lövedékek mindig a megfelelő magasságon és helyen robbanjanak. A légvédelmi tüzéreknek kiváló kondícióra és elszántságra volt szükségük ahhoz, hogy ágyújukat a megfelelő, általuk kiásott tüzelőállásba telepítsék, és biztosítsák a lőszerrel való folyamatos ellátást. Mivel a lőszer tömege meghaladta a 9 kg-ot, ez megfelelő erőnlétet követelt meg.
A löveg- és ütegparancsnokok kiképzésében külön figyelmet fordítottak a páncélosok elleni küzdelemre, hogy fegyverüket a lehető legjobban ki tudják használni ilyen szituációkban. Ha tüzelőállást vett fel, a „88-as” gyakorlatilag mozdíthatatlanná vált, ezért a siker vagy a kudarc az állás helyes megválasztásán és az ágyú utolsó pillanatig tartó álcázásán múlott. A vadászpilóták és az ejtőernyősök mellett a frontvonalon küzdő légvédelmi tüzéreknek volt a legnagyobb esélyük arra, hogy gyors ütemben hősi halált haljanak a „Vaterland”-ért és a Führerért.

A háború első két évében a harcmezők fölötti légteret a Luftwaffe uralta, ami azt eredményezte, hogy a légvédelmi tüzérséget legfeljebb pontvédelmi feladatokra vetették be. E feladatok oroszlánrészét a hadosztályok és hadtestek alá rendelt légvédelmi tüzérosztályok, és -ezredek viselték, amelyek szorosan a páncélosékek nyomában haladtak. 1940-ben Franciaországban, majd 1941 során a Balkánon és Oroszországban a hadosztályok alá rendelt „88-as” ütegeket gyakran bízták meg körülkerített ellenséges páncéloscsoportok megsemmisítésével, ha ezt a páncélosok nem tudták elvégezni. Ilyen esetekben maximum egy-két „88-ast” vetettek be a német vonalakon áttörő brit, francia vagy szovjet nehézpáncélosok ártalmatlanná tételére.
Íme egy példa az imént említettekre a keleti hadjárat első napjaiból:
A hadjárat második napján a 6. páncéloshadosztály körzetében egy azonosítatlan magányos szovjet nehézharckocsi 12 német tehergépkocsit lőtt ki. A harckocsi a Dubica folyó déli partján futó út mentén állt, Rosszieni közelében. Távolabb két német rohamosztag hídfőt alakított ki a folyó túlsó partján. A keleti front első nagyobb páncélos-összecsapására készültek. Sürgős utánpótlásukat már megsemmisítették. A széttaposott sáros út és a közeli erdő, ahol a hátramaradt oroszok csoportjai rejtőztek, megakadályozott minden lehetőséget a megkerülésre. Az orosz harckocsit meg kellett semmisiteni: Egy üteg 5 cm-es (PaK 38) közepes páncéltörő löveget vontak előre az út megerősítésére.
A lövegeket kezelőik megfelelően beirányozták a zárt terepen, mindössze 600 méterre célpontjuktól. Egymás után három 823 m/s sebességű, vörösen izzó páncéltörő gránát csapódott a harckocsiba, majd gyors egymásutánban három messze hangzó csattanás hallatszott. A kezelők először örömujjongásban törtek ki, de hamarosan aggódni kezdtek, látván, hogy ezek és további öt lövedék hasít a levegőbe, miután lepattantak az ismeretlen harckocsi páncéljáról. A torony feléjük fordult. Perceken belül a teljes üteget elhallgattatták a halálos, 76,2 mm-es lövedékek. A veszteségek súlyosak voltak. Eközben egy jól álcázott 8,8 cm-es löveg óvatosan előrenyomult, féllánctalpas vontatója kihasználta az úton heverő 12 kilőtt német tehergépkocsi nyújtotta fedezéket. 900 méterre sikerült megközelíteni az orosz harckocsit, mikor egy 76,2 mm-es lövedék az út menti árokba lökte a löveget. A személyzetet, mely éppen a lövegtalpak megfelelő állásba rögzítésével volt elfoglalva, lekaszálta a torony párhuzamosított géppuskája. Minden egyes, az orosz harckocsi által kilőtt lövedék nagy pusztítást okozott. Semmi nem mozdult egészen éjszakáig, amikor a sötétség fedezete alatt össze lehetett szedni a sebesüteket és a halottakat, és a kilőtt fegyverek egy részét is el lehetett vontatni.

Azon az éjjelen a rohamutászok is végrehajtottak egy sikertelen támadást, melynek során két aknát rögzítettek az .ismeretlen típusú harckocsi tornyára. Mindkét töltet felrobbant, de a toronyból érkező tüzelés azt mutatta, a harckocsi még mindig bevethető állapotban van. Három támadás vallott kudarcot. Zuhanóbombázó-támogatást kértek, de nem kaptak. Egy negyedik támadási tervet is kidolgoztak, melyben egy további 8,8 cm-es löveget is be akartak vetni, ez alkalommal könnyű harckocsik fedezete mellett, melyeknek egy összehangolt nappali támadás keretében félrevezető támadást kellett indítani és tűztámogatást nyújtani.
A páncélosok, kihasználva a fák nyújtotta fedezéket, előretörtek, és három irányból indultak a magányos ellenség ellen. Ez megzavarta az orosz harckocsit, melyet – miközben a gyorsan mozgó célpontokkal kívánt leszámolni – hátulról eltalált a második 8,8 cm-es löveg. Három 1000 m/s sebességű lövedék csapódott a törzsébe. A torony hátrafordult és megállt. Semmi jele nem volt tűznek vagy robbanásnak, így egy negyedik lövedéket is beleeresztettek a láthatóan menthetetlen célpontba. A fehéren-vörösen izzó, lepattanó lövedékek a becsapódást követő csattanás után a földbe fúródtak. A szovjet harckocsi lövegcsöve hirtelen az ég felé fordult. A küzdelem végeztével a legközelebb tartózkodó német katonák közelebb mentek, hogy megvizsgálják áldozatukat. Izgatottan kapaszkodtak fel a páncélos kolosszusra. Még soha nem láttak ilyen típust. A torony hirtelen újra forogni !kezdett, és a katonák fejvesztetten menekültek. Két utász megőrizte a lélekjelenlétét és a torony tövénél ütött lyukon a harckocsiba hajítottak két kézigránátot. Elfojtott robbanások hallatszottak, a torony búvónyílása felcsapódott és füst gomolygott ki rajta. A benéző utászok a kezelők felismerhetetlenségig szétroncsolódott holttesteit látták. A magányos szovjet harckocsi 48 órára feltartóztatta a 6. páncéloshadosztály élegységének szánt utánpótlás beérkezését. Mindössze két 8,8 cm-es lövedék ütötte át a páncélzatot; a többi öt csak mély nyomokat hagyott. Az 5 cm-es lövedékek becsapódásait nyolc kék, égett nyom jelezte. A támogató könnyű harckocsik lövedékeinek nyoma sem volt, pedig több találatot is elértek…
A későbbi vizsgálatok KV-1-ként azonosították a behemót szovjet harckocsit, a németeknek a háború későbbi későbbi szakaszaiban is meggyűlt a bajuk a típussal.
Ahogy a nyugati szövetségesek és a szovjetek légierői egyre erősebbé váltak, és a Luftwaffe dominanciája meginogni látszott, a németek elkezdték komolyan venni a légvédelmet, és egyre több légvédelmi tüzérüteget állítottak fel. 1942/43 telén a szovjet offenzívákban ráadásul addig példátlan módon T-34-esek százai rontottak egy keskeny frontszakaszra. Az ellenséges harckocsik ilyen mértékű koncentrációja német részről komoly páncélelhárító erő felállítását tette szükségessé. A megnövekedett légi- és szárazföldi veszély elhárítására megoldást jelenthetett a légvédelmi ágyúk összpontosítása. Ennek egyik legékesebb példáját Rommel szolgáltatta az észak-afrikai sivatagban, és a német hadvezetés azt remélte, hogy a taktika Oroszországban ugyanúgy beválik majd.

1942 nyarára a frontterületeken található 8,8 cm-es ágyúk zömét 10 gépkocsizó légvédelmi hadosztályba tömörítették, és ezeket a különböző hadseregcsoportoknak rendelték alá. A légvédelmi hadosztály parancsnoka felelt minden légvédelmi tevékenység megszervezéséért, továbbá az ágyúk, lokátorok, keresőfényszórók, és vadászgépek alkalmazásának összehangolásáért az adott hadseregcsoport területén. Egy hadosztályhoz általában hatalmas tűzerő, összesen 12-30 nehéz légvédelmi üteg tartozott, ütegenként négy „88-as” löveggel. Ezek mellett a hadosztályok hason1ó mennyiségű közepes- és könnyű légvédelmi üteggel is rendelkeztek, amelyek mindegyikét egy tucat négy csövű 2 cm-es könnyű légvédelmi gépágyú (FlaK-Vierling 38), illetve 3,7 cm-es közepes légvédelmi ágyú alkotta.
A gépkocsizó légvédelmi ezredeket és -osztályokat a hadosztályparancsnok a front legfontosabb szakaszain helyezte el az ott tartózkodó hadsereg vagy hadtest támogatására. Veszély esetén a légvédelmi alakulatokat így össze lehetett vonni akár légvédelmi fedezet biztosításához, akár vésztartalékként az ellenséges harckocsik áttörési kísérletének visszaveréséhez. Szükség esetén még a hadsereg tüzérosztályainak is segítséget tudtak nyújtani azok támogató tűzcsapásaihoz. Egy átlagos gépkocsizó légvédelmi tüzérezred több mint 20 darab 8,8 cm-es löveggel rendelkezett, melyeket mozgékony páncéltörő erőként gyorsan összevonhattak a csatatér veszélyeztetett pontjain, ha a helyzet úgy kívánta.
A légvédelmi ezredeket természetesen csakis előzetes tervezést és felderítést követően lehetett bevetni páncéltörő vésztartalékként. Ez általában úgy zajlott, hogy a parancsnokok először végigjárták a számukra kiutalt frontszakaszt, ahol megvizsgálták a szóba jöhető tüzelőállásokat egy ellenséges betörés esetére. Az ágyúkat úgy kellett elhelyezni, hogy azok nagy hatótávolságát maradéktalanul kihasználhassák, ezért alapvető követelmény volt a harcmezőre való megfelelő rálátás. Az egyes ágyúk és ütegek tűzterületének átfedéseire szintén oda kellett figyelni, hogy az egész frontszakaszt tűz alatt tarthassák, és ne maradjanak lefedetlen területek. A „88-as” magas profiljából adódóan az ágyúknak vagy süllyesztett tüzelő állást kellett ásni, vagy erdőkben és épületekben kellett őket elrejteni. Különösen fontos szerepet kapott az álcázás, az ellenségnek ugyanis mindaddig nem volt szabad felfedeznie az állásokat, amíg mélyen be nem hatolt az ágyúk tűzterületére, ahonnan már nem menekülhetett. Ha a „88-asokat” túl korán felfedezték, az ellenséges tüzérség halálos tüzet zúdított a német tüzelőállásokra.

A megfelelő tűzgyorsaság akár hosszabb időn át való fenntartása szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy elegendő mennyiségű páncéltörő lőszer legyen felhalmozva az ágyú mellett. A lövegparancsnokok emellett szerették, ha a közelben saját gyalogosegységek állomásoztak, akik az ágyúk elpusztítására induló ellenséges gyalogsággal szemben védelmet biztosíthattak a kezelőknek.
A védővonal kitartása érdekében a légvédelmi parancsnokok mindig az általuk meghatározott stratégiai védelmi pontok körzetében összpontosították lövegeiket. Szerepük kettősségéből kifolyólag nekik mindig a légvédelem biztosítása és az áttört ellenséges harckocsik visszaverése között kellett egyensúlyozniuk. Néha e két feladatot egyszerre kellett megoldaniuk, mint pl. a kulcsfontosságú hidak, vasútvonalak és uraló magaslatok védelme esetén. Az áttelepülést általában jól begyakorolták, ezért parancs esetén a légvédelmi egységek gyorsan útra kelhettek egy másik veszélyeztetett szektor felé.
Vészhelyzet esetén rendszerint a légvédelmi alakulat parancsnoka volt az első tiszt a helyszínen, akinek ütőképes fegyver állt rendelkezésére az ellenséges harckocsikkal szemben, ezért a harckocsik elleni küzdelmet a legtöbbször az ő irányításával vívták. Ebben az esetben a helyszínen tartózkodó gyalogosok mind alárendelték magukat a légvédelmi tisztnek, és ezzel alkalmi harccsoportot alkottak. Az előzetes tervezés mélységétől függetlenül ilyenkor mutatkozott meg igazán, hogy a parancsnokot milyen fából faragták. Sokszor kaotikus helyzetben kellett döntéseket hoznia, miközben gondoskodnia kellett arról is, hogy ágyúi folyamatosan és fegyelmezetten tüzeljenek. Erre a feladatra valóban a legrátermettebb emberek kellettek.
A „88-asok” első csatadöntő beavatkozására 1940 májusában került sor, amikor Heinz Guderian páncéloshadteste Sedannál elérte a Meuse-folyót. Az volt a feladat, hogy a folyó túloldalán hídfőt alakítson ki, és ezzel rést szakítson a francia védelmi vonalban, amelyen keresztül a német páncélosok aztán megindulhatnak a La Manche csatorna felé. Guderian, a német páncélos fegyvernem atyja az átkelésben kiemelt szerepet szánt Von Hippel ezredes alárendelt 102. légvédelmi tüzérezredének. Az ezred külön erősítést és kiképzést kapott erre az akcióra, amely a Franciaországért vívott csatát Németország oldalára volt hivatott eldönteni.
Miután a páncélosok elérték a folyót, a gyalogságnak gumicsónakokon át kellett kelnie a túloldalra, és ott hídfőt kellett létesítenie. A folyó túloidalát védő francia tüzérség és gyalogság azonban betonbunkereiből gyilkos tüzet zúdított a német gyülekezési körletekre. Guderian jó előre számolt ezekkel a nehézségekkel, és légvédelmi tüzéreivel már Lengyelországban azt gyakoroltatta, hogy miként tudnak betaláIni az elhagyott lengyel bunkerek lőrésein. Ennek gyakorlati alkalmazására itt, a Meuse partján került sor. Páncélosok fedezete mellett a 8,8 cm-es ágyúk elfoglalták tüzelőállásaikat a kialakítandó német hídfővel szemben, és sorban megkezdték a francia bunkerek elpusztítását. Néhol az ágyúkat alig 100 méter választotta el célpontjuktól, és a 8,8 cm-es lövedékek felettébb pontosnak bizonyultak.
A tűzerő ilyen látványos demonstrálása sokat javított a rohamcsapatok morálján, miközben azok gumicsónakjaikban a túlpartra indultak május 13-án. Mire beesteledett, a gyalogosoknak sikerült megszilárdítaniuk a hídfőt, és az éjszaka folyamán az utászok elkészültek az első pontonhíddal. Az első páncélosokkal együtt két 8,8 cm-es légvédelmi löveg is átkelt a folyón. Ezeket a hídfőben azonnal tüzelőállásba vontatták, és az éjszaka folyamán részt vettek az ellentámadásra induló francia páncélosok megsemmisítésében.
Reggelre a franciák és a britek egyaránt felismerték a német hídfő jelentette komoly veszélyt. Órákon belül bombázógépek százai indultak útnak, hogy lerombolják a német hidakat, és ezzel elvágják a hídfőt. Guderian kizárólag a 102. légvédelmi tüzérezredre számíthatott. Miközben a Luftwaffe vadászgépei a bombázóknak fedezetet biztosító RAF Spitfire-ökkel harcoltak, a bombázógépek rendkívüli bátorsággal indították meg támadásukat a hidak ellen. Ekkor Von Hippel ágyúinak csöve a magasba emelkedett, és a „88-asok” tüzet; nyitottak a közeledő gépekre. A bombázók hullámai egymást, követően repültek bele a tűzfüggönybe. Sok gép lezuhant, azok pedig, amelyeket nem ért találat, kénytelenek voltak félbeszakítani támadásukat. A nap végén a pontonhidak még mindig sértetlenül álltak, a szövetségesek viszont elvesztették 112 bombázógépüket. Guderian szavaival élve: „Légvédelmi tüzéreink ezen a napon bebizonyították rátermettségüket, és nagyszerűen lőttek.” Hitler elismerése jeléül Von Hippel megkapta a Lovagkeresztet.

Erwin Rommel tábornok, a késöbbi Afrika-hadtest (D.A.K.) ünnepelt parancsnoka elsőként 1940 júniusában Arras-nál győződhetett meg légvédelmi lövegeinek páncéltörő képességéről, ahol „88-asai” nyolc Matilda Mk. II típusú brit nehézharckocsit tettek harcképtelenné. 1941 novemberében Sidi-Rezegh-nél az „acht-koma-acht” ismét bizonyította kiválóságát; ezúttal a sivatagon át nyílegyenesen a német állások felé támadó brit 7. harckocsidandárral szemben. Itt az első nap mindössze négy beásott légvédelmi ágyú vette fel a harcot a britekkel, és szinte az egész dandárt megsemmisítették. Nem tudni miért, a dandár parancsnoka maradék erőivel négy napon keresztül folytatta a támadást, s ennek következtében a „88-asok” a támogatásukra küldött 5 cm-es páncéltörő ágyúkkal együtt kb. 300 brit harckocsit pusztítottak el.
A kezelőknek állandóan ébereknek kellett lenniük, és egy váratlanul felmerülő veszélyhelyzetben ágyújukat pillanatok alatt tűzkész állapotba kellett hozniuk. 1942 júniusában a Gazala-vonalért folytatott harcok során Rommel légvédelmi ágyúit támadó szellemben alkalmazta, az ütegeket közvetlenül páncélososzlopainak első harckocsijai mögött helyezte el. Ha egy ilyen oszlop brit harckocsikkal került szembe, akkor a német páncélosok visszább húzódtak, és hagyták, hogy a „88-asok” messziről elintézzék az ellenséges harckocsikat.
A csata első napján a német 21. páncéloshadosztály 40 darab új, amerikai gyártású Grant harckocsival találta szemben magát. A korábban még nem látott harckocsik 75 mm-es ágyúi sokkal hatásosabbnak bizonyultak a Pz.Kpfw. III-asok fegyverzeténél, ezért a német páncélosok gyors visszavonulásba kezdtek. Rommel éppen a közelben tartózkodott, és Wolz ezredes 135. légvédelmi ezredét azonnal a német vonal megszilárdítására irányította. Négy 8,8 cm-es lövegből gyorsan védővonalat alkottak a Deutsche Afrika Korps (D.A.K.) teherautóinak védelmére. Amint a Grant harckocsik 1500 méteren belülre kerültek, a légvédelmi ágyúk életre keltek. Lövedékeik nyomán a brit harckocsik sorra „főttek fel”, a túlélők pedig gyors ütemben visszavonuItak. Rommel rámenős, támadó szellemű harcvezetése következtében hamarosan a „88-as” lett a brit harckocsizók rettegett „mumusa”.
A keleti fronton a szovjet támadások súlyának növekedésévél a légvédelmi egységeket egyre gyakrabban kellett páncéltörő feladatokra bevetni. 1943 nyarán a kurszki offenzíva csúcspontján friss szovjet harckocsi alakulatok lendültek ellentámadásba. A szovjet páncélostartalékok csak arra vártak, hogy a német támadás a páncéltörő ágyúkon, harckocsiakadályokon és aknamezőkön lendületét veszítse. A szovjet főparancsnokság kiváló taktikai érzékkel az ellenség gyenge szárnyaira mért csapást, és Orjoltól északra napokon belül több helyütt áttörték a német vonalakat. A német 2. páncéloshadsereg arcvonalát négy szovjet harckocsihadtest zúzta szét, amelyek megindultak a fontos vasúti csomópont, Kotyinec felé. A dél felé özönlő szovjet harckocsikat egyedül a Luftwaffe páncélvadász repülőgépei és a 12. légvédelmi hadosztály lövegei állíthatták meg. A németek tudták: ha a vasúti csomópont elveszik, akkor nem lesz lehetőségük tartalék páncélosaikat a veszélyeztetett szakaszon felvonultatni.

Egy 8,8 cm-es lövegekkel felszerelt német légvédelmi tüzérosztály a sötétség leple alatt Kotyinec felé indult, és a városon kívül még a szovjetek megjelenése előtt sikerült felállítaniuk egy védelmi vonalat. A T-34-esek először menetből próbálták meg elfoglalni a várost, de a „88-asok” pusztító tüze visszafordulásra kényszerítette őket. A következő három napban egymást követték a támadások, de eközben egyre több légvédelmi tüzérüteg érkezett a védelem erősítésére.
Tüzérségi- és páncélos-támogatás híján a légvédelmi hadosztály súlyos veszteségeket szenvedett a harcok során, de eközben lövegei kilőttek 229 szovjet harckocsit, ami elég időt biztosított a felmentő páncélosok felvonulására. Ezzel a betörést sikerült elszigetelni. A 12. légvédelmi hadosztály sikere egyértelműen bebizonyította, hogy a légvédelmi ágyúk tömeges bevetése döntő lehet az ellenséges harckocsikkal szemben folytatott elhárítóharcokban.
A „88-as” következő nagyarányú alkalmazására 1944 nyarán, Normandiában került sor. Július végén a britek közel 800 harckocsit összpontosítottak Caen körül, hogy áttörjék az I. SS-páncéloshadtest állásait. A Heer, a Waffen-SS és a Luftwaffe 8,8 cm-es légvédelmi, illetve páncéltörő ágyúi (összesen 78 darab) közös erővel szálltak szembe a támadókkal. 1000 szövetséges nehézbombázó szőnyegbombázása ellenére a német védők felkészülve várták a július 18-án reggel indított Goodwood hadművelet keretében támadásba lendülő brit harckocsikat. A brit 11. páncéloshadosztályegy 4,8 km széles hídfőből indult meg az ellenséges állások felé. A Leibstandarte-SS Adolf Hitler hadosztály Tiger és Panther harckocsijai által támogatva a megmaradt légvédelmi ágyúk összpontosított tüzet zúdítottak a Shermanok oszlopaira. Mire leszállt az este, több mint 300 brit harckocsi kiégett roncsa füstölgött a német vonalak előtt; sokuk a 8,8 cm-es légvédelmi lövegeknek és a PaK 43/41-es páncéltörő ágyúknak esett áldozatul. A másnapi támadás során újabb 100 brit harckocsi maradt a csatatéren. A Goodwood hadművelet összesített mérlege: 7 kilométernyi előrenyomulás 413 harckocsi és 5500 ember elvesztése árán.
A 8,8 cm-es légvédelmi lövegek a második világháború legsokoldalúbb és legismertebb fegyverei közé tartoztak: hírnevük a Tigris harckocsikéval vetekedett. A csatamezőn való jelenlétük puszta tudata óriási hatással volt mindenkire: a német katonákat bátorította, az ellenségeiket pedig elrettentette. Ez a típus alkotta a német légvédelem gerincét is: a Szövetséges légierők ez ellen a fegyver ellen egyszerűen tehetetlenek voltak. A német vadászlégierő „halálát” követően a „88-asok” tovább szedték áldozataikat. Egyáltalán nem túlzás tehát azt állítani, hogy részben ennek a fegyvernek köszönheti a Harmadik Birodalom fennállásának utolsó pár évét.

Források:

Robert Kershaw: Háború virágfűzérek nélkül – Barbarossa-hadművelet 1941-42, Gold Book Kft., Debrecen, 2000

Dr. S. Hart – Dr. R. Hart: A Waffen-SS fegyverei és harceljárásai, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 1998

Tim Ripley: Elit alakulatok, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003

Christopher Ailsby: A Waffen-SS képestörténete, Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 1999

www.missing-lynx.com

www.munavia-21.org

www.feldgrau.com

www.achtungpanzer.com

www.tarrif.net

www.ww2guide.com

www.linux-penguin.org/achtungpanzer/articles/88mm.htm

Kapcsolódó cikkek: –