Szerző: RB
Minden jog fenntartva! A cikk bármely részletének felhasználásához a szerzőtől kell emailben engedélyt kérni!

Az első világháború tapasztalatait kielemezve a németek hozzáláttak  a jövő géppuskájának megalkotásához. Az 1920-as évek végére már körvonalazódott az új konstrukció, amelyet nagy tűzerő és az alacsony tömeg, vagyis mobilitás jellemzett. A Rheinmetall vállalat által tervezett fegyver a versilles-i béke korlátozásai miatt Svájcban került először sorozatgyártásra Solothurn 1930 (MG 30) néven. A svájci fegyverrel szerzett tapasztalatokat hasznosítva Heinrich Vollmer, a híres fegyvergyár, a Mauser-werke konstruktőre tökéletesítette a konstrukciót.
A Heereswaffenamt 1934-ben elfogadta és Maschinengewehr 34 néven rendszeresítette a géppuskát. Az első MG 34 típusú géppuska szállítmány 1935-ben érkezett meg a csapatokhoz, ahol hamar népszerűvé vált. A fegyver jóval megelőzte korát, mivel egy új koncepciót képviselt: az MG 34-es egy általános célú géppuska volt. Kétlábú állvánnyal (fegyverlábbal) felszerelve könnyen mozgatható gyalogsági tűztámogató fegyverként funkcionált. Háromlábú állványra szerelve pedig mint nehéz géppuskát lehetett alkalmazni védelmi szerepkörben – akár repülőgépek ellen is. Mindemellett repülőgépek és harcjárművek fegyverzetéül is szolgált.

Ezzel szemben a világ nagy hadseregeiben még mindig több különböző típust használtak különböző feladatkörökben: nehézgéppuskaként többnyire az első világháborús Maxim-géppuskák továbbfejlesztett változatai (pl. brit Vickers Mk1, amerikai M1917), illetve kisebb számban könnyebb léghűtéses fegyverek (pl. Browning M1919) szolgáltak. Az alegységek (pl. rajok) tűztámogatására rendszerint olyan tár-táplálású könnyű géppuskákat alkalmaztak, mint például a brit Bren vagy az amerikai BAR (M1918). Előbbiek mobilitása, utóbbiak tűzereje maradt el jelentős mértékben az MG 34-estől, amely kiválósága hamar bebizonyosodott a spanyol polgárháború során, ahol Kondor-légió sikerrel alkalmazta azt.

Az MG 34-es egy rövid csőhátrasiklású, forgózáras reteszelésű fegyver volt. A fegyver a szabvány német 7,92×57 milliméteres Mauser puskalőszerhez tervezték. A géppuska elméleti tűgyorsasága szinte minden korabeli fegyverét meghaladta: percenként 900 lövés leadására volt képes. A nagy tűzsebesség hatalmas hőterheléssel is járt, aminek következtében a fegyver csövét körülbelül 300 lövésenként cserélni kellett. Ez a művelet egy ötletes megoldásnak köszönhetően csupán néhány másodpercet vett igénybe. Minden fegyverhez rendszerint két vagy három cső tartozott, amelyeket egy külön erre a célra készített tartóban hordtak.
Az MG 34-esnek kétfokozatú elsütő-szerkezete volt: az elsütő billentyű felső részét meghúzva egy lövést adott le, ha azonban alsó részét húzták meg, akkor automata fegyverként addig lőtt, amíg a lőszer el nem fogyott, vagy a fegyver el nem akadt.

A géppuskát rendszerint fegyverlábbal alkalmazták, amelyet akár a cső végére, akár a fegyver közepére (súlypontjára) is fel lehetett erősíteni. Az MG 34-es tömege fegyverlábbal mindössze 12,1 kg volt, így könnyedén lehetett mozgatni. Könnyű géppuskaként alkalmazva a fegyvert rendszerint egy vékony acéllemezből készült, csonka-kúp alakú tárból táplálták, amelyet a fegyver oldalára erősítettek (az MG 34-es mindkét oldaláról lehetett táplálni). A Gurttrommel elnevezésű tárba egy ötven lőszert tartalmazó hevedert lehetett elhelyezni. Ezenkívül rendszeresítve volt még egy Patronentrommel elnevezésű 75 lőszeres  dupla csiga-tár, amely nyeregszerűen illeszkedett a fegyverre. A tárak alkalmazásának köszönhetően a fegyver mozgatása könnyebbé vált, mivel egy roham közben -például- nem kellett az össze-vissza lógó hevederekkel bajlódni, valamint az elakadás valószínűsége is jelentősen csökkent.

Amennyiben a mobilitás kevésbé volt fontos – például védekezés során -, akkor a fegyvert egy bonyolult és precíz kialakítású háromlábú nehéz-állványra helyezték. A Lafette 34 jelzésű állvány optikai irányzékkal, hátrasiklás-kompenzátorral, valamint egy különleges tűzvezető rendszerrel is fel volt szerelve, amely lehetővé tette, hogy akár indirekt módon vessék be a fegyvert. Sőt! A periszkóp-szerű irányzékkal akár „távirányítással” is tüzelhettek vele, anélkül hogy a kezelők kidugták volna fejüket a lövészárokból. Nehézgéppuskaként alkalmazva rendszerint 250-300 lőszeres hevederekből táplálták, amelyeket acéllemezből készült dobozokban tároltak ill. szállítottak. A géppuska háromlábú állvánnyal együtt 35,7 kilogrammot nyomott. Az összecsukható állványt, a fegyvert, valamint a lőszerkészletet egy ötfős lövészraj szállította és kezelte. Az MG 34-eshez létezett még egy háromlábú légvédelmi géppuska állvány is, amely a Dreibein 34 jelölést vislete. Az összecsukható állvány fegyverrel együtt 23,6 kilogramm tömegű volt.

Az MG 34-es a gépfegyverek „Rolls-Royce-ának” számított akkoriban, és ennek megfelelően igen precíz és munkaigényes volt az előállítása. Egy géppuska előállításához 49 kilogramm tömegű nyersanyagra, valamint 150 munkaórára volt szükség, ami a birodalomnak 312 márkájába került. (Összehasonlításképpen: négy géppuska árából egy új autót lehetet venni). Minden kiválósága ellenére a fegyver tömeggyártásra nem igazán volt alkalmas. Mindemellett nehezen viselete a szennyeződéseket és a mostoha körülményeket: ilyenkor hajlamos volt elakadni. A probléma megoldását már a harmincas évek végén keresni kezdték, de annak megszületéséig is történt néhány kísérlet az MG 34 gyárthatóságának javítására.
1941-ben kezdték gyártani MG 34/41 jelű változatot, amelyet már a háborús tapasztalatok figyelembe vételével terveztek. Egyszerűsítették az elsütőszerkezetét, aminek következtében csak sorozatlövés leadására volt képes. Tűzgyorsaságát percenként 1200 lövésre növelték, aminek következtében a fegyver szórása is nőtt. A fegyver mintegy tíz centivel rövidebb és közel két kilogrammal nehezebb lett az alapkonstrukcióhoz képest. A fegyver gyártásával korán felhagytak, mivel az üzemek a sokkal korszerűbb és könnyebben gyártható MG 42 előállítására álltak át – mindössze 1705 példány készült belőle.
Az MG 34 szolgált szinte valamennyi német harcjármű fegyverzetéül. A járművekbe épített fegyverek csöve vastagabb volt, hogy jobban bírja a tartós tüzeléssel járó hőterhelést. 1941-től kezdve a fegyvereket hűtőnyílások nélküli páncélozott csőburkolattal látták el. Ezekből a fegyverekből a harckocsikban rendszerint kettőt helyeztek el: egyet a gömbcsuklós szerkezetbe (Kugelblende) fogva a jármű elején, egyet pedig a főfegyverzettel párhuzamosítva. Ez utóbbit rendszerint a harckocsi lövegének irányzója működtetette egy pedál segítségével. A gömbcsuklós géppuskát egy KZF 2 típusú monokuláris irányzékkal látták el.

1943-ban kezdték a páncélosokat légvédelmi géppuskaállvánnyal ellátni, amely rendszerint a parancsnoki kupolára került. Szükség eseten a löveggel párhuzamosított géppuskát – amelyet egy csapszeg kihúzásával könnyedén ki lehetett emelni – légvédelmi állványra erősítették. A 7,92 mm-es géppuskának inkább lélektani hatása volt mintsem fizikai: komoly kárt ritkán okoztak az ellenséges repülőgépekben, de pilótát mindenképen megzavarták a pontos célzásban. Azok a harcjárművek, amelyek nem rendelkeztek beépített géppuskával (pl. páncélvadászok, önjáró lövegek) szintén nem nélkülözték a fegyvert: rendszerint a küzdőtérben vitték magukkal. Ezek harcközbeni alkalmazása rendszerint sokkal bajosabb volt, mint a beépített változatoké: a kezelőjét nem védte páncélzat és a célzás is nehezebb volt biztos alátámasztás híján. Arról nem is beszélve, hogy a lövész könnyű célponttá vált az ellenség számára, hiszen nem védte semmi!

A beépített gömbcsuklós vagy párhuzamosított géppuskával nem rendelkező harcjárművek védelmének fokozása érdekében a német mérnökök 1944-ben kifejlesztettek egy távirányítású géppuska-állványt. A jármű tetejére szerelt eszköz segítségével a járműben helyet foglaló lövész anélkül tudott célozni és tüzetnyitni, hogy veszélynek tette volna ki magát. Az irányzást egy periszkóppal kombinált 3x nagyítású irányzék szolgált, így a kezelőnek csak az 50 lőszert tartalmazó tár cseréjéhez kellett elhagyni a jármű biztonságot nyújtó belsejét. A távirányítású géppuska-állványt eredetileg a Jagdpanzer 38(t) Hetzer vadászpáncélosok számára fejlesztették ki, de a később a rohamlövegeket is felszerelték vele.

Az MG 34 volt az alapja a Luftwaffe bombázóín és nehéz vadászain rendszeresített MG 81-esnek is. Ennek létezett „iker-változata” az MG 81Z, amely gyakorlatilag két MG 81-es volt egyazon elsütőszerkezetre kötve. Ez a nagy tűzerejű fegyver jelentős előrelépést jelentett a korábbi MG 15 és 17 jelű típusokhoz képest. 1942-re azonban 7,92 milliméteres géppuskák korszaka „lejárt” a légi hadviselésben, és helyüket az olyan nehezebb, 13 és 15 milliméteres modellek vették, mint az MG 131 és az MG 151. Az így fölöslegessé vált fegyverek rendszerint a szárazföldi egységeknél kötöttek ki.
Az MG 34-est 5 üzem állította elő a Wehrmacht számára. Németországban a Mauser-Werke AG berlini üzeme, a Berlin-Tegelben székelő Maschinen- und Gerätetbau GmbH, valamint a stuhli „Gustloff-Werke” foglalkozott a típus gyártásával. A megszállt illetve a csatolt területeken az ausztriai Steyr-Daimler-Puch és a Cseh-Morva Protektorátus területén működő Waffenwerke Brünn állított elő MG 34-eseket. A gyártás helyétől függően a fegyverekbe rendre az ar, awd, avq, kur/hhv, dot jelzést valamint a gyártás évét ütötték (pl. DOT 44). A jelzés rendszer által a fegyverek könnyen beazonosíthatóak lettek. A háború végéig az MG 34-esből bonyolultsága ellenére több, mint 342 000 példány készült.

A típus gyárthatóságának problémáját a Metall und Lackierwarenfabrik Johannes Grossfuss AG mérnökei 1941 végére sikeresen megoldották. Az MG 34 korábban forgácsolással illetve esztergálással készült, ami anyag- és munkaigényességének legfőbb oka volt. A cég mérnökei az alkatrészek nagy részét ezzel szemben acéllemezekből préseléssel, sajtolással állították elő. Ezzel a technológiával mintegy felére csökkentették az előállításhoz szükséges időt, valamint 24,1 kilogrammnyi nyersanyagot spóroltak meg. Ez rendkívüli eredménynek számított háborús körülmények között! Mindemellett a fegyver tűzsebessége percenkénti 1200 lövésre nőtt, tömege pedig mintegy fél kilógrammal könnyebb lett. Az új géppuskát a Heereswaffenamt MG 42 jelzéssel látta el, és azonnal elrendelte a fegyver sorozatgyártását.
Ezzel párhuzamosan az MG 34-es gyártása háttérbe szorult, de nem szűnt meg. Ennek több oka is volt, mely közül az egyik legfőbb az volt, hogy a harckocsikban használt géppuskákat többnyire jobbról kellett táplálni, mivel többnyire lövegek jobb oldalán helyezték el őket, így csak ott volt hely a lőszer számára. Míg az MG 34-est jobbról is, balról is lehetett táplálni, addig az MG 42-est csakis balról. A másik legfőbb ok az volt, hogy az MG 34-est alkalmazva – konstrukciójából adódóan – úgy is lehetett csövet cserélni, hogy a fegyvert nem távolították el a járműbe épített foglalatból. Ez a lehetőség az MG 42 esetében nem állt fenn. A harmadik ok pedig a fegyverek külső kialakításából adódott: az MG 42 sajtolással előállított négyszögletű csőborítását egyáltalán nem lehetett beépíteni a harcjárművek, illetve az erődítések kör-keresztmetszetű (korábban MG 34-esekhez tervezett) fegyverfoglalataiba. 1942-től kezdve, ahogy az üzemek kezdtek átállni az MG 42 gyártására, a páncélosok számára az MG 34-ek nagy részét a Waffenwerke Brünn állított elő.

Az MG 42-es a korszak legnagyobb tűzerejű géppuskája volt: tűzgyorsasága elérte a percenkénti 1200 lövést. Ez nagyrészt a teljesen újszerű görgős reteszelésnek volt köszönhető. A fegyver elsütő-szerkezete elődjével ellentétben csak sorozatlövés leadását tette lehetővé. A fegyver tömege az új gyártási eljárásnak köszönhetően az MG 34-eshez képest hatszáz grammal csökkent. Az MG 42-es csöve könnyebb volt, mint elődjéé, aminek következtében gyorsabban felhevült, vagyis gyakrabban kellett cserélni. A mérnökök ötletes megoldással ezt rendkívül egyszerűvé tették: a csövet egy kallantyú meghúzását követően egyszerűen ki lehetett billenteni a helyéről. A géppuskát eleinte fa, később műanyag (bakelit) markolattal és tussal gyártották.

A fegyverhez új, 20,5 kg tömegű háromlábú állványt fejlesztettek ki, amelynek a Dreibeinlafette 42 elnevezést adták. A háromlábú állvány alkalmazásával nehézgéppuskaként funkcionált. Légvédelmi szerepkörben továbbra is a Dreibein 34 jelzésű állványt alkalmazták az MG 42-eshez is. Könnyű géppuska szerepkörben egy könnyű, behajtható fegyverlábbal látták el a fegyvert, amelyet vagy a cső vége, vagy a súlypont alá rögzítettek.
A fegyvert 50 illetve 250 lőszert tartalmazó hevederekkel lehetett táplálni. Könnyű géppuskaként alkalmazva a fegyvert elődjéhez hasonlóan egy acéllemezből készült, csonka-kúp alakú tárból táplálták, amelyet a fegyver oldalára erősítettek. A Gurttrommel elnevezésű tárba egy 50 lőszert tartalmazó hevedert lehetett elhelyezni. A háború végéig több mint 400 000 MG 42-es géppuska készült.
Az MG 42-est minden idők legjobb általános célú géppuskájának tartják a szakértők. Hatalmas tűzereje mellé kivételes megbízhatóág párosult. A konstrukció sikerét mutatja, hogy messze túlélte a háborút: az 1955-ben megalakult új német haderő (Bundeswehr) szinte változatlan formában, MG 42/59 néven 1968-ig rendszerben tartotta. A NATO-ban végbement szabványosítási folyamat eredményeképpen a fegyvert a szabványos 7,62×51 milliméteres NATO lőszerre állították át, ezt követően MG3 néven szolgált tovább. Az MG 42-eshez képest szerkezetileg lényegében változatlan MG3-ast több mint tíz ország állította hadrendbe.

A háborút követően az MG 42-est M53 néven Jugoszlávia is gyártotta és exportálta az eredeti 7,92 milliméteres űrméretben.
A fegyvertervezők az MG 42-es számos megoldását adoptálták a hidegháború során: az amerikai hadsereg M60-as géppuskája az MG 42 tápláló rendszerét; a Heckler&Koch G3 és a CETME gépkarabélyok pedig reteszelési megoldását vették át.

A Wehrmacht legkisebb gyalogsági hadszervezeti egysége a lövészraj (Gruppe) volt, amely tíz, 1943 után kilenc főből állt. Minden lövész raj rendelkezett egy géppuskával, amelyet 3 fő kezelt: lövész (rendszerint tiszthelyettes), lőszerhordó, lőszerhordó/megfigyelő. A csapat többi tagja rendszerint Kar 98 típusú karabélyokkal, ritkább esetben G43-as félautomata puskákkal volt felszerelve. A rajparancsnok rendszerint MP40 típusú géppisztollyal harcolt.
A hadrend szerint – amely időről időre változott valamennyit – általában négy raj alkotott egy szakaszt. Ez a szám 1943-ban háromra csökkent, mivel a Wehrmacht komoly emberhiánnyal küzdött. (Ez gyakran súlyosabb volt, mint a felszerelés hiánya.) A valamilyen mértékben elitalakulatnak számító páncélgránátos rajok erősebbek voltak: rendszerint 12 fővel és két géppuskával rendelkeztek. A géppuskáik által a német lövészrajok kétszer-háromszor akkora tűzerővel bírtak, mint a Vörös Hadsereg ill. a nyugati Szövetségesek hasonló méretű egységei.
Három lövész szakasz valamint a támogató egységek (törzs, nehéz szakasz, stb.) alkotott egy lövészszázadot. A különböző század szintű alakulattípusok rendelkezésére álló géppuskák számát az alábbi táblázat szemlélteti az idő tükrében.

A hagyományos lövész- illetve gránátos-alakulatok mellett léteztek külön nehézgéppuskás századok is, amelyek rendszerint 12 nehézgéppuskával rendelkeztek három szakaszba rendezve. Rendszerint minden lövész-, illetve gránátos-zászlóaljhoz tartozott egy géppuskás század (Maschinengewehrkompanie). Egy gépkocsizó vagy páncélgránátos hadosztály összesen 1101 géppuskával rendelkezett, míg egy gyaloghadosztály csak 643-mal (ezt a mennyiséget 656-ra növelték 1944-ben). Ez őrületesen nagy tűzerőt jelentett: ha egy páncélgránátos hadosztály géppuskái egyszerre és koncentráltan nyitottak volna tüzet, akkor percenként közel egymillió lövedék záporozott volna az ellenséges állásokra! Ez hatalmas tűzerőt jelentett.
A rajok harcászatában központi szerepet játszottak a géppuskák, mind támadásban, mind védekezésben. Gyakorlatilag a géppuska volt a raj „tengelye”: a formációkat mindig hozzá mérve alakították ki, a géppuskáé volt mindig a főszerep.

Az MG 42-es típusú géppuska hatékonyságát az 1. SS-páncéloshadosztály (Leibstandarte Adolf Hitler) első páncélgránátos-ezredéhez tartozó 6. századának 1944. június 28-án Caentől délnyugatra, az Odon-folyó mentén folytatott harca is jól szemlélteti. Erich Göstl SS-lövészraja egy teljes támadó brit gyalogzászlóaljjal került szembe. Bár megsebesült, és egyik szemére megvakult, Göstl nem hagyta el állását. Géppuskájának megsemmisítő tüze a teljes ellenséges zászlóaljat földhöz szegezte. Másik szemén is megsérült, de helyén maradva egyik sorozatot a másik után lőtte az ellenség irányába. A teljes angol támadás összeomlott, és a „Tommyk” kénytelenek voltak visszatérni kiindulási állásaikba. Ezért a hőstettéért Göstl-t 1944. október 31-én Lovagkereszttel tüntették ki, és nevét megemlítették a hadijelentésekben.
A német könnyű géppuskák nagyon hatásosak voltak, nem csak védekezéskor, hanem a támadások során is remekül helytálltak. SS-Scharführer Johann Fiedler 1942. április 21-én a Totenkopf hadosztály katonájaként harcolt a keleti front középső szakaszán, a gyemjanszki katlanban. Miután a fölényben levő szovjet erők földhöz szegezték századát, és azt a megsemmisítés veszélye fenyegette, Fiedler MG 34-es könnyű géppuskájával támadást intézett a szovjet állások ellen. Megsebesült, de 39 foglyot ejtett, zsákmányolt öt géppuskát és egy páncéltörő löveget. Elszántságáért és bátorságáért 1942. június 3-án másodosztályú Vaskereszttel tüntették ki a mindössze húsz esztendős őrmestert.

A géppuskák nem csak a gyalogságnak, de a páncélos fegyvernemnek is nélkülözhetetlen eszközei voltak. Géppuskák jelentették az elsődleges védelmet, ha a páncélosok ellenséges gyalogsággal kerültek szembe, mivel hatékonyabb és olcsóbb megoldást jelentettek a lövegek repeszgránátjaihoz képest.
Előfordult, hogy egy típust nem szereltek fel beépített géppuskával, de ez hamar megbosszulta magát: jelentős veszteségeket szenvedtek, mert nem tudták távol tartani maguktól az ellenséges gyalogságot. Ezt jól személteti a kurszki csatában bevetett Ferdinand páncélvadászok esete.
A s.PzJägAbt. 654 jelentős veszteségeket szenvedett a géppuska hiánya miatt. Habár minden jármű rendelkezett egy, a küzdőtérben elhelyezett géppuskával, alkalmazhatósága igencsak nehézkes volt. Major Karl-Heinz Noak páncélosának személyzete kényszerűségből a 8,8 cm-es lövegcsőbe helyezte a géppuskát, és azon át tüzelve próbálta felvenni a harcot az ellenséges gyalogsággal. Mások a lövegcső alá erősítették géppuskáikat. Jónéhány próbálkozás történt a probléma orvoslására, de igazán egyik sem vált be. 1943 októberében a megmaradt ötven páncélvadászt visszaküldték a hátországba, hogy harctéri tapasztalatok alapján géppuskával szereljék fel őket.
A géppuska mind a mai napig szerves részét képezi valamennyi harcjármű fegyverzetének.

A „kortársak”

Ahhoz hogy érzékeljük, milyen kiváló fegyver volt az MG 34 vagy az MG 42 a maga koráben, elengedhetetlen a „kortárs-típusok” ismerete. Az alábbiakban a Harmadik Birodalom ellenfeleinek legfontosabb géppuska típusai kerülnek bemutatásra a számok tükrében. Mivel a németek a géppuskáikat nehéz és könnyű géppuskaként egyaránt használták, így szerepkörönként érdemes elvégezni az összehasonlítást. Ez annál inkább igaz, mivel a Szövetséges haderők különböző tipusokat rendszeresítettek a két különböző feladatkörre.

1. Könnyű géppuskák

2. Nehéz géppuskák

3. Lőszerek

Források:

• World of Modern Firearms
• Lexikon der Wehrmacht
• Wikipedia: MG34
• Wikipedia: MG42
• WaffenHQ
• Kurt Suleski’s MG42 site
• Thomas L Jentz: Germany’s Panther Tank – The Quest for Combat Supermacy, Schiffer Publishing Ltd., Atglen (USA), 1995.
• M.Hughes – C.Mann: A német páncél gránátos, Haja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2002
• Nagy István – Kováts Zoltán: Kézi lőfegyverek, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986

Kapcsolódó cikkek: –