(1891 – 1944)

„Igen merész és ügyes ellenfél áll velünk szemben.
Egy, a háború vérzivatarából kiemelkedő nagy hadvezér”
Winston S. Churchill 1942 januárjában,
a brit alsóházban mondott szavai Rommelről

Szerző: Morello
Minden jog fenntartva! A cikk bármely részletének felhasználásához a szerzőtől kell emailben engedélyt kérni!

Erwin Rommel vezértábornagy minden bizonnyal a II. világháború egyik leghíresebb és legnagyobbra becsült német tábornoka. A kor követelményeihez és a forradalmi páncélos hadviseléshez való alkalmazkodása, és közel sem utolsó sorban a harctéren, az ellenséggel szemben tanúsított lovagias magatartása emelte őt a legnagyobb hadvezérek közé.
Erwin Johannes Eugen Rommel 1891. november 11-én született az Ulm melletti Heidenheim-ben. Mérnök szeretett volna lenni, de 1910-ben belépett a hadseregbe, és a weingarten-i 124. gyalogezredhez került. 1911-ben a gdansk-i tiszti iskolába vezényleték. A kiképzés során igen jó eredményeket mutatott fel, különösen az újoncok kiképzésében találták különösen hatékonynak. Későbbi ellenfeléhez, Montgomery-hez hasonlóan fiatalon ő is szokatlan érdeklődést mutatott a katonai szervezet legkisebb részlete iránt.
1914-ben kitört az I. világháború, és Rommel egysége is a frontra került. A 26 éves főhadnagyban ekkor már megmutatkoztak azok a képességek, az a bátorság és hidegvér, amelyek később is jellemezték őt. 1914 szeptemberében Rommel megsebesült a lábán, amikor lőszer híján bajonettel rohamozott meg három franciát. A bátor tettéért megkapta a II. osztályú Vaskeresztet. 1915 januárjában újabb vakmerő rajtaütést vitt véghez a francia egységek ellen, amit I. osztályú Vaskereszttel jutalmaztak. Ugyanebben az évben egy hegyivadász alakulathoz került kiképzésre, majd 1916 őszén áthelyezték a Kárpátokba, ahol az osztrák-magyar csapatok segítségére siető Mackensen lovassági tábornok hadseregében harcolt a románok ellen. 1917 májusában Rommel ismét a nyugati frontra került, majd augusztusban újra a Kárpátokban találta magát. Részt vett a Cosna-hegységért vívott harcokban, ahol súlyosan megsebesült. Csak októberben térhetett vissza egységéhez, amely már az olasz fronton harcolt. A caporetto-i csatában Rommel ezer fős egysége több mint 20 000 olasz katonát ejtett fogságba, amiért a fiatal főhadnagy előléptetésben részesült, ráadásul megkapta a lehető legmagasabb német katonai kitüntetést, a Pour le Merite érdemrendet. Ezután még nyugatra vezényelték, vezérkari tiszt lett egykori würtenbergi ezredénél, ám a háború hamarosan véget ért.

A versailles-i békediktátum Németország haderejét 100 000 főben maximalizálta, ezek közül egy lett Erwin Rommel, akit megtartott a hadvezetés, mint kiváló teljesítményű katonát. Az újabb háború kitöréséig Stuttgartban, Drezdában, és Potsdamban állomásozott egységével, ill. utóbbi esetben az ottani hadi akadémián oktatott. 1929-ben megírta az „Infanterie greift an!” (Gyalogság támad! – magyar fordításban Gyalogság elore!) című könyvét, amelyben I. világháborús élményeit, tapasztalatait írja le.
A II. világháború kitörésekor, a lengyelországi hadjárat idején Rommel Hitler testőrségének parancsnoka volt. Ekkor nyílt igazán lehetősége megfigyelni a páncélos hadosztályok sikereinek titkát és a legújabb villámháborús hadviselést. Hitler ezután megadta lehetőséget Rommelnek, hogy egy páncéloshadosztály élére kerüljön, és ő nem habozott élni az alkalommal. 1940. február 15-én Erwin Rommel vezérőrnagy a 7. páncéloshadosztály parancsnoka lett, noha eddig nem volt gyakorlati tapasztalata a páncélos hadviselés terén.
A Franciaország elleni támadás tervében Rommel hadosztálya a Hoth tábornok vezette XV. páncéloshadtest alárendeltségébe tartozott. Az ő feladatuk volt áttörni a francia védelmet és villámgyorsan előrenyomulni a La-Manche csatornáig.

A támadás 1940. május 10-én megindult. 13-án a 7. páncéloshadosztály egységei már a Meuse-folyón keltek át, majd 21-én elérték Arras térségét. Rommel terve az volt, hogy délről megkerüli Arras-t, majd északra fordul Lille felé. Ám eddigre a Szövetségesek valamelyest magukhoz tértek a kezdeti sokktól, és a brit hadsereg két páncélos ezreddel (70 harckocsi) ellentámadást kísérelt meg Arras-nál a 7. páncéloshadosztály ellen (igazából az egész hadjárat során ez volt a szövetségesek egyetlen valamirevaló páncélos ellentámadása). Ekkor megmutatkoztak a német páncélelhárítás hiányosságai, a 37 mm-es lövegek nem bírták kilőni a vastag páncélzatú Matilda II-es harckocsikat. Rommel végül a 88 mm-es légvédelmi lövegeket (FlaK) is a támadó páncélosok ellen fordította, amelynek szó szerint kirobbanó hatása volt. Ezeket a lövegeket eddig nem használták földi (páncélozott) célok ellen, de ekkor kiderült, hogy még a legerősebb szövetséges harckocsik ellen is kiváló teljesítményt nyújtanak páncélelhárításban. Az ellentámadás megakadt, Rommel pedig folytatta az előrenyomulást Abbeville-on és Rouen-en keresztül, majd június 10-én Dieppe környékén elérte a Csatornát. 17-én Cherbourg is megadta magát Rommelnek, június 25-én pedig a Franciaország elleni háború véget ért.

A hadjárat során Erwin Rommel 7. páncéloshadosztálya a „szellemhadosztály” nevet kapta, aminek okáról többféle variáció létezik. Egyesek szerint már a hadjárat előtt megkapta ezt a jelzőt, mert a feladat nehézsége miatt számoltak a hadosztály teljes pusztulásával. Mások azt mondják, hogy a villámgyors előrenyomulásuk miatt ragadt rájuk ez a név, ismét mások szerint az őrült rohamban legtöbbször még a főhadiszállás sem tudta, hol tartózkodik pontosan Rommel a páncélosaival. A vezérőrnagynak amúgy is szokása volt, hogy a frontvonalból irányítsa az ütközetet, amivel katonái részéről a legmélyebb csodálatot és tiszteletet is kivívta, feletteseit viszont kis híján az idegösszeomlásba hajszolta. Feleségének azt írta, hogy a francia hadjárat egy „villámtúra volt Franciaországban”.
Rommel-t a sikeres hadjáratért kitüntették a Lovagkereszttel, majd 1941 elején altábornaggyá léptették elő. Bár eddig is rendkívüli hírnévnek örvendett a hadseregen belül, megcsillant előtte élete lehetősége, hogy a leghíresebb német tábornokká váljon. 1940-ben Mussolini megtámadta az angolokat Egyiptomban, ám a jóval fegyelmezettebben harcoló és korszerűbb eszközökkel ellátott brit erők megállították a támadást, és elkezdték visszaűzni az olaszokat Líbiába. A Duce félt, hogy az egész líbiai gyarmatát elveszti, ezért segítséget kért a Führertől. Hitler 1941. február 12-én Erwin Rommelt bízta meg az olaszok megsegítésére küldendő Deutsches Afrika Korps (Német Afrika Hadtest, DAK) vezetésével. Ez rendkívüli lehetőségnek adódott, hiszen a hamarosan kitörő Szovjetunió elleni konfliktusban Rommel valószínűleg csak egy lett volna az ott harcoló sok tábornok között, ezen a hadszíntéren viszont ki tudta bontakoztatni tehetségét.

A „Sivatagi róka”

Február 14-én már meg is érkeztek az első német egységek Tripoli-ba (az 5. könnyűhadosztály), amelyet később, május elején követett a 15. páncéloshadosztály. A megérkezés után Rommel rögtön a saját kezébe vette az irányítást. Habár elvileg az olasz parancsnokság alárendeltségébe tartoztak, Rommel rájött, hogy a demoralizált és ódzkodó olaszok csak hátráltatnák a terveiben. Villámgyors támadásokkal visszaverte a meglepett briteket, visszafoglalta Cyrenaica területét, Benghazi-t, Bardiá-t, és Solum-ot. Tobrukot kétszer is ostrom alá vonta, bevennie azonban nem sikerült. Ellenben súlyos harcokat vívott a britekkel a Halfaya-hágónál és Sollum-nál. Wavell tábornok ellentámadását ugyan sikerült Rommelnek visszavernie, de a harcok után mindkét fél kimerült, ezért védelemre rendezkedtek be a front mindkét oldalán, és megkezdődött a készletek feltöltése.

Ezekben a harcokban tett szert Erwin Rommel legendás hírnevére, valamint a „Sivatagi róka” becenévre. Ugyanis az afrikai hadviselés teljesen más volt, mint addig bármi a II. világháborúban. Egyetlen út vezetett végig a sivatagon, a Via Balbia. Nem voltak természeti akadályok, civil lakosság is csak elvétve, a mozgási szabadság gyakorlatilag végtelen volt. A közös ellenség pedig maga sivatag volt, amely ellen mindkét oldalnak küzdenie kellett.
A sivatagi háború talán éppen emiatt volt teljesen lovagias, „úriemberekhez méltó”. Ez persze nem azt jelenti, hogy két ellenséges felderítőegység nem lőtte egymást halomra, ha összetalálkoztak, hanem például azt, hogy a hadifoglyokkal szinte „ősi barátsággal viseltettek”, atrocitások pedig egyáltalán nem voltak. A két hadvezér is őszinte tiszteletet tanúsított egymás iránt. Rommel gyakran úgy jellemezte Wavell-t, mint „katonai géniuszt”, és kiváló parancsnokot (holott valójában a képességei messze alulmaradtak a német hadvezérrel szemben), Wavell pedig a maga részéről elküldte Rommel feleségének a tábornokágról tartott előadásai egy példányát a következő szöveggel: „egy bátor, lovagias és ügyes ellenfél emlékére”. Később még maga Churchill is elismerően nyilatkozott a német parancsnok képességeiről!

Ez az angol-német „lovagias háború” egyébként nem először nyert tért a II. világháború folyamán, az 1940-es angliai légicsata kezdeti szakaszában (a Kanalkampf idején, illetve amikor még nem kezdődött meg az angol városok szisztematikus bombázása) is tisztelték és becsülték egymást az angol és a német repülősök. Sőt, később Adolf Galland, a német ász és a német vadászlégierő későbbi parancsnoka össze is barátkozott Douglas Bader-rel, a műlábbal rendelkező angol ásszal, utóbbi fogságba esése után. Galland még azt is kieszközölte, hogy egy angol gép ledobhasson egy új műlábat foglya részére, sőt mindennek a tetejébe még azt is megengedte, hogy Bader beüljön a legendás német repülős saját Me 109-esébe!
Ez a fajta magatartás később, a Keleti fronton elképzelhetetlen lett volna!
Visszatérve Rommelhez, ő Afrikában is megtartotta a szokását, hogy a frontvonalból vezesse az ütközetet. Tisztjei és katonái bálványozták. Precizitása nem ismert határokat, olykor még a 88 mm-es lövegeket is saját kezűleg állította be, amelyeket a már említett franciaországi tapasztalatok alapján főleg páncéltörő feladatokra használt. A DAK egységek és harckocsik számát tekintve gyakran volt hátrányban a britekkel szemben, de Rommel stratégiai érzékének, hadicseleinek (Líbiába megérkezve rögtön makett-harckocsikat építtetett a britek megtévesztésére) és hadvezetésének köszönhetően (egységeit összefogva tartotta, illetve kihasználta a hatalmas sivatagban való manőverezhetőséget, hogy az ellenség szárnyain vagy hátsó vonalain üthessen rajta) gyakran sikerült felülkerekednie a túlerővel szemben. 1941-ben az angolok megpróbálkoztak egy merőben „sportszerűtlen” akcióval (ami tőlük azért szokatlan), és egy SAS (Special Air Service) kommandós egység ledobásával megpróbálták meggyilkolni Rommelt. A támadás kudarcba fulladt, ugyanis a tábornok nem is tartózkodott a közelben, a kommandósokat pedig foglyul ejtették.

1941 decemberére a britek rengeteg hadi felszerelést és egységet halmoztak fel, míg a német erők utánpótlását viszont a máltai brit támaszpontról kiinduló támadások eredményesen ritkították, és ami végül elért Afrikába, annak is igen nagy utat kellett megtennie a hosszú utánpótlási vonalak miatt. Rommel haderejét eddigre már kiegészítette a 21. páncéloshadosztály, az 5. könnyűhadosztály helyébe érkező 90. könnyűhadosztály, valamint az olasz egységek.
A Wavell helyére kinevezett Auchinleck tábornok, valamint a 8. hadsereg új parancsnoka, Ritchie tábornok, már hatékonyabban használták erejüket a DAK ellen, és sikerült is felmenteniük Tobrukot, és kikényszeríteniük a németek visszavonulását a Gazala-i állásokhoz, majd még tovább. Azonban mindezek közben igen súlyos veszteségeket is szenvedt a brit hadsereg, Rommel azonban a visszavonulás közben meg tudta őrizni erőinek nagy részét. Churchill gratulált Ritchie-nek, de hamarosan a németeken volt a támadás sora. A német Luftwaffe és az U-Boot-ok megkezdték a támadásokat Málta ellen, és ezáltal az utánpótlás már nagyjából zavartalanul áramlott az Afrika Korps táborába.

Rommel 1942 januárjának végén lendült támadásba, és februárban Cyrenaica területe már ismét az övé volt, a briteket pedig visszaűzte a Gazala-vonalig. Itt ismét feltöltötte magát mindkét haderő utánpótlással, majd május 26-án Rommel áttörte a Gazala-vonalat, június 21-én pedig bevette Tobrukot.
Tobruk bevétele Rommel egyik legnagyobb sikere volt, a britek (és Churchill) számára pedig az egyik legnagyobb csapás. A sikert ismét a „Sivatagi róka” fondorlatos taktikái hozták meg. Június 19-én egy kis csoporttal támadást intézett, a többi egysége pedig elvonult Tobruk mellett, mintha az egyiptomi határ felé tartanának, mint annak idején 1941-ben. Éjszaka azonban visszafordultak, és meglepetésszerű támadást intéztek a város ellen.
Hitler tábornaggyá léptette elő Rommelt (49 évesen ő lett Németország legfiatalabb tábornagya), de erősítést nem küldött. Mussolini is csak parádézni érkezett Afrikába. El-Alamein-nél azonban megállásra kényszerült a DAK, itt a britek utolsó mentsvárként védelemre rendezkedtek be, és óriási tartalékokat halmoztak fel. Ekkor már a segítségként érkezett amerikai Sherman harckocsik is rendelkezésre álltak. A brit főparancsnok pedig a rettenthetetlen Bernard Law Montgomery lett, aki megfogadta, hogy visszaveri Rommelt.

A sivatagi hadviselés még a fitt Rommelt is megviselte 1942 őszére, és betegszabadságra kellett vonulnia Európába. Rommel távollétét használta ki Montgomery, és október 23-án elsörprő támadásba lendült, november 4-én pedig áttörte a német vonalakat. Rommel visszatérése sem segített a németek helyzetén, az egyetlen amit tehetett, hogy kiadja a visszavonulási parancsot (Hitler és Mussolini tiltakozása ellenére). A helyzetet súlyosbította, hogy november 8-án a Szövetségesek partraszálltak Észak-nyugat Afrikában (Torch-hadművelet), így a tengelyhatalmak harapófogóba kerültek. Ha meg akarták tartani Afrikát, valóban nem maradt más lehetőségük, csak a visszavonulás.
Ezt a több mint 2500 km-es visszavonulást Tuniszig azonban mesteri módon hajtotta végre Rommel, hadserege maradékával állandóan kisiklott a 8. hadsereg szorításából, sőt utóvédjeivel folyamatosan zaklatta azt. Montgomery egyszerűen nem volt képes elvágni a németek útját, és a Panzerarmee Afrika végül egyesülhet az időközben megérkezett von Arnim vezérezredes 5. páncélos hadseregével Tunéziában 1943 elején. Itt még Rommel részt vett élete utolsó afrikai páncéloscsatájában a Kasserine-hágónál, felavatta az európai háborúban újonnan résztvevő amerikaiakat, majd visszatért Európába, ahol Hitlert kérlelte, engedje vissza Afrikába, hogy osztozhasson serege sorsában. A Führer azonban március 11-én a gyémántok ékítményt adományozta Rommel Lovagkeresztjéhez, és regenerálódni küldte.

Hitlernek fogalma sem volt a hadi helyzetről, nem vette észre, hogy hadseregének a napjai meg vannak számlálva Tunéziában. 1943. május 13-án von Arnim 200 000 katona élén letette a fegyvert, és az afrikai front megszűnt.

Normandia

Rommel ezután rövid ideig Olaszországban szolgált, majd 1943. december 31-én Franciaországba helyezték át a normandiai B hadseregcsoport élére, Gerd von Rundstedt tábornagy parancsnoksága alatt. Mindketten számítottak a várhatóan hamarosan bekövetkező Szövetséges invázióra, de a védelmi terveik különböztek. Rundstedt a szárazföld belsejében állomásoztatta volna a páncélos egységeket, és csak akkor rendelte volna harcba őket, ha a partraszállás ténye már biztos. Rommel azonban még emlékezett a Szövetségesek észak-afrikai partraszállására, és úgy vélte, hogy csak a parton lehet megállítani őket, különben minden elveszett. A tartalékok mozgását úgyis meghiúsítaná a Szövetséges légifölény. De azt is látta, hogy Hitler gigantikus Atlanti Fala is csak fantazmagória, ezért minden szükséges lépést megtett, hogy a saját partszakaszán biztosítsa a védelmet. Hitler végül ésszerűtlenül megosztotta a páncélos erők irányítását, amit pedig egyik tábornok sem kívánt. Ráadásul a legütőképesebb hadosztályokat invázió esetén is csak az ő külön engedélyével lehet harcba indítani.

1944. június 6-án indult meg a Szövetséges invázió, és akárcsak El-Alamein-nél, Rommel ezen a napon sem tartózkodott a helyszínen (a felesége születésnapjára hazautazott Németországba). Az amerikaiak és az angolok szörnyű harcok során, de megkapaszkodtak a parton, a páncélos tartalék pedig késve indult, és a Szövetséges légitámadások valóban hátráltatták a vonulást, ahogy Rommel hamarabb megjósolta. Ráadásul a Vörös Hadsereg is támadásba lendült keleten. Rommel tábornagy számára egyértelművé vált, hogy a vereség immár elkerülhetetlen, hősi kitartásukkal maximum az idejét tudják elodázni. A bizalma is megcsappant Hitlerben, aki cserbenhagyta páncélos hadseregét Afrikában, és ostobán mérte fel a helyzetet Franciaországban.
Július 17-én Rommel gépkocsiját brit vadászrepülők támadták meg, a tábornagy pedig súlyosan megsebesült. Ezzel Rommel befejezte a harcot Németország oldalán, többet nem tehetett a vereség elodázásáért.
Három nappal később, július 20-án Claus von Stauffenberg ezredes bombamerényletet kísérelt meg Hitler ellen. A merénylet sikertelenül zárult, a Gestapo pedig azonnal megkezdte a szálak felgöngyölítését. A nyomozás során elhangzott Erwin Rommel neve is.

Rommel pontos szerepe a merényletben a mai napig tisztázatlan. Ami biztos, hogy személyesen nem vehetett benne részt, hiszen a sérülése után a kórházban lábadozott. Kezdetben támogatta Hitlert, hiszen a német nép megmentőjét látta benne (mint oly sok német), de amint a saját bőrén érezte a Führer közönyét a katonái iránt, a feleslegesen hozott véráldozatokat, a valóságtól elrugaszkodott parancsokat, fokozatosan kiábrándult Hitlerből. 1944-ben egyszer személyesen rá is kérdezett Hitlernél, hogy hogyan képzeli el a háború folytatását, de az durván letorkolta őt. Ezenfelül katonai esküje is kötötte őt, amit Hitler nevére kellett letennie, mint minden német katonának. Egyéniségéből és jelleméből következően ellenzett mindenféle konspirációt, a legtöbb amit tehetett, hogy próbálta Hitlernek levázolni a valós helyzetet, megmutatni, hogy a háborút nem nyerhetik meg.
Másfelől viszont tudnia kellett a szervezkedésről, ráadásul az összeesküvők őt magát is próbálták bevonni (sőt, a merénylet után pont Rommelt szánták Hitler helyére, vagy a vezérkari főnök posztjára állítani). De látta, hogy Hitlerrel Németország a totális pusztulás felé halad, és ez így semmiképpen sem mehet tovább. A vezértábornagy bár elutasította az aktív részvételt, de hallgatólagosan támogatta a szervezkedőket, és megígérte hogy igyekszik majd meggyőzni a Führert, hogy nézzen szembe a valósággal. Az összeesküvők nem tudták, hogy a Szövetségesek már megállapodtak abban, hogy a háborút Németország teljes vereségéig folytatják, Hitlerrel vagy nélküle.
Amikor a nyomozás során felmerült Rommel neve, ő még mindig az ország leghíresebb és legmegbecsültebb tábornoka volt. Nem lehetett csak úgy, minden feltűnés nélkül elfogni és kivégeztetni. Hitler úgy érezte, tartozik annyival a vezértábornagynak, hogy felajánlja neki a lehetőséget, kövessen el öngyilkosságot, ez esetben a neve titokban marad a szervezkedéssel kapcsolatban, és a családját is megkímélik.
Október 14-én Burgdorf és Maisel tábornokok meglátogatták Rommelt az otthonában, ők hozták el neki a Führer ultimátumát, valamint a gyorsan ölő mérget (Rommel azt mondta nekik, hogy attól tart, nem bánik elég biztosan a pisztollyal). A tábornagy pár perc gondolkodási időt kért, majd elbúcsúzott a családjától, és elhajtott a két tábornokkal.

Hamarosan megálltak, és Erwin Rommel bevette a mérget, a katonához méltóbb halált választotta. Miután meghalt, a sofőr ülő helyzetbe támasztotta a holttestét, és visszatette a fejére a leesett sapkáját, így adva meg a vezértábornagynak a tiszteletet.
A hivatalos közlemény szerint a III. Birodalom hős katonája abba a fejsérülésbe halt bele, amit a júliusi repülőtámadás során szerzett. Hitler látványos temetést rendezett a tábornagynak, az özvegynek pedig álszent módon részvéttáviratot küldött. A Führer betartotta az ígéretét, a háború végéig titokban maradt, hogy Rommelnek köze volt a merénylethez.

Erwin Rommel vezértábornagy valóban megtestesítette mindazt a bátorságot, lovagiasságot, remek taktikai képességeket, amelyekkel jellemezték őt, még ellenfelei is. A háború véres borzalmában egy olyan katona ő, aki többre hivatott, mint egy megbélyegzett náci gyilkos. Rossz időben, és rossz helyre született, ha netán az óceán túlpartján látta volna meg a napvilágot, ma talán kint függene az arcképe a West Point-on, és az őrmesterek, hadnagyocskák talán arról ábrándoznának, hogy olyanok legyenek mint ő.
A háború után Rommel felesége, Lucie-Maria Rommel és egykori afrikai vezérkari főnöke, Fritz Bayerlein, rendszerezték és kiadták Rommel papírjait és jegyzeteit, ez alapján íródott a „Háború gyűlölet nélkül” (Krieg ohne Hass) című könyv. 1995-ben, a háború befejezésének 50. évfordulójára egy vastag nagy alakú könyv jelent meg, amelyhez Rommel, Montgomery, és Eisenhower, a három nagy hadvezér fiai közösen írták az előszót. Mindkét könyv magyarul is megjelent.